Szétfolyik az idő. Mint Dalí-nál. A sok „hányra mész, mikor jössz, hány perc még, meddig tart, mennyi idő még” kimerít. A rongyosra koptatott felgyorsult élet, rohanó világ, soha semmire nincs időnk frázisok mögött ott az az aggasztó tapasztalat, hogy mennyire türelmetlen vagyok, hogy mennyire másképp érzékelek, mennyire frusztrál a kapkodás. Hogy ha nem fekszem le időben, akkor nem hogy reggelizni, még reggelit csomagolni sincs időm, mert olyan fáradt vagyok reggel, ha időben lefekszem, este nincs időm elintézni a dolgaimat.

Sokszor nagyon vágyom az időtlenségre. Arra, amikor négyévesen a diófa egy ágán üldögéltem délután, vagy délelőtt, amikor felébredtem, és mezítláb szaladtam az udvarra, a frissen mosott ruhák közé, amikor a felfújható medencében fürödtem valamikor, egy tikkasztóan meleg nyári napon. Amikor gesztenyét, vagy faleveleket gyűjtöttem a rozsdabarna erdőben, felfedező voltam, a fáklyám ördöglámpás volt, a kardom letört gally. Voltam sellő is, a leghidegebb télben, a hó tenger volt, a téli kabát uszony…

Voltak délutánok, amikor semmi sem moccant, narancsosan lebegett a töméntelen búza fölött a nyár, a tücsköket, meg a madarakat hallottam, de az idő megállt. Nem nagyon tudok erről beszélni. Valami halványsárga kamillaillatú köd gomolyog a fejemben, és tudom, tudom én, hogy rengetegen írtak már az időről, hogy relatív, meg hogy nem létezik, és én sokkal tudatlanabb vagyok azoknál az embereknél, mégsem tudom megállni, hogy éljem meg hatalmas felfedezésként, hogy mennyire különösen telnek az órák.

A tegnap olyan távoli, mintha évek teltek volna el azóta. Olyan észrevétlenül szűrődnek át rajtam a percek, hogy néha egyáltalán nem érzékelem a múlást, az elmúlást. Az tárgyak is olyan fixek, olyan változatlanok körülöttem, hogy elbizonytalanodok. Télen olyan, mintha folyton tél volna, nyáron egyáltalán nem emlékszem a télre. Mindig csak ma van, meg holnap is, de attól megijedek, és újra csak ma lesz.

Az emberek. Ők is időtlenek. Kevesen vannak, és bennük van minden. Sűrítve. Minden, amire szükségem van. Folyton a bűvköreikbe sodródom, órákra, napokra. Hónapokra. Évekre. Örökre.