Megint nyár. Csodálkozom, hogy milyen őrült intenzitással szakad rám a szabadság. És hogy egy kicsit piszkál is a semmi. Délben kelek, ha akarok, vagy még akkor sem, hajnalig szívom magamba a csodákat, csak sétálok kint, rácsodálkozok a gyümölcsökre, nem is vágyom más reggelire, érik az alma, a ribizli, a cseresznye, a málna, még egy-egy epret is találunk.

Megint nyár. Megnyugszom. Minden filmet, regényt, festményt, ami fájt, ami sokkolt, ami nehéz volt elfelejtek, elpakolok. Minden muszájt elások valahova mélyre, minden kötelező tudományt, minden kényszert levetkőzök. Marad a mentás limonádé, a fakultatív Kiefer, a nyelvészet legizgalmasabb szeletei, az Euipidész összes, a skandináv krimik, a lányregények, a gyerekkönyvek.

Megint nyár. Félig nedves, félig száraz homokozó, benne műanyagfigurák: hajó, halacska, kuglóf, alma. Sárgadinnye illatú rágó, két gombóc fagyi, úszógumi, bársonyfű, gumilabda, szappanbuborék, Máté huncutsága, Mira puhasága. Gyerekmedence, vizes lábnyomok. Pasta, bruschetta, grissini, gelato, Fienze, Siena.

Pihentetem a harcos eszméket, a küzdést, az erőt, a keménységet, beleolvadok a zöldbe, mezítláb sétálok, összekoszolom magam, mint egy gyerek, rácsodálkozok a nyárra, mint egy gyerek. Nem rakom össze magam. Nem sminkelek. Nem vagyok csinos, nem vagyok semmilyen. Olyan vagyok, amilyenre fest a napfény. Nem kenek magamra naptejet, önbarnítót, csillámos testápolót, csak hagyom, hogy alakítson a természet, úgyis erősebb nálam. Ami jön beengedem, ami megy, hagyom. 

Nem ítélkezem, elhiszek mindent, az egyberostált életbölcsességeket, a kopott kliséket, a vidám verseket, a bárgyú rímeket, a giccses ruhákat, a színes eszméket, a tarka reményeket, az ősboldogságot, az elsöprő örömet, az ölelések őszinteségét. Most a kicsiktől tanulok, tanulom újra a természetességet, a kendőzetlen őszinteséget, a pózok elhagyását, a játszmák elfeledését, az önazonosságot. Ma a játszótérről Máté vezetett haza. Olyan biztos volt benne, hogy merre kell menni, hogy egészen nyugodtan követtem. Rábízhatom magam. Rábízom magam. Idén Ő lesz a mesterem.

Nincs bennem düh, feszültség, gyűlölet, vadság. Úgy vagyok izgatott, mint aki egy felfedezőútra indul. Nem tudom, merre, nem tudom, hová. De elindulok. Ideje már.