Tavaly nyáron harminc egynéhány fokban és Euripidész bűvöletében ültem egy kád hűvös vízben. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Minden vizsgámmal végeztem, viszonylag sikeresen, és tökéletes bizonytalanságban vergődtem. Hogy most vége, de mi lesz jövőre? Meg utána. Meg amúgy is… Egész évben keresgéltem, hogy hová, merre, de nem jött semmi, ami úgy magával ragadt volna, hogy egy kicsit beleszeressek. Az alapvető csatákat már megvívtam. „Hol tanulsz? Debrecenben. Milyen szakon? Magyar szakon… És, azzal mit lehet kezdeni?” Először értetlenkedtem, később felháborodtam, aztán igyekeztem türelmesen vázolni. Hogy mégis, mit? Aztán a magyarázatból szép lassan elmaradt az „én az irodalom miatt jöttem ide” mondat. Lassan mindegy lett, hogy mi miatt. Valami csömört éreztem. Hogy nem tudok szépirodalmat olvasni. Hogy nem tudok kortársakat olvasni, hogy nem is akarok, és nem is érdekelnek. Hogy undorodni kezdek attól, amit csodának tartottam, hogy már rég nem szól rólam egy vers, vagy egy novella. Hogy unottan félredobom a regényeket. Leállítom a művészfilmeket. Küzdöttem ezzel, de az antik szerzők azért képesek voltak még kicsit elvarázsolni. Mégis inkább hagytam időt magamnak. És tiltakoztam kézzel-lábbal az ellen, hogy ledugjanak a torkomon minden olyan olvasmányt, amitől felfordul a gyomrom. Nagyon óvatosan, nagyon apró lépésekkel tudok visszatérni. Ijesztő tapasztalat volt. A kérdések nem maradtak el, folyton számot kellett adnom a terveimről, és nem mindig bújhattam ki a „még nem tudom”-mal. Választanom kellett. Választani akartam. Fölöslegesnek éreztem magam, minden elolvasott sort, mert nem láttam, hogy merre kellene mennem. Csak sejtés volt, az is ködös, és folytonos kételkedés, hogy talán nem leszek elég. Vagy elég jó. És nem indultam. Nem léptem. Csak hagytam, hogy történjen minden.

Lassan a „mit kezdesz magaddal”-ra a válasz irodalomtörténész helyett nyelvészkutató lett, és sok-sok talán. Ha sikerül. Ha eljutok odáig. Ha… De egyre jobban vágytam rá, egyre fantasztikusabbnak találtam, egyre inkább elvarázsolt. És még a „te tiszta hülye vagy” sem vette el a kedvem. Aztán szeptemberben (huszonhetedikén) ott ültem abban az irodában, azokkal az emberekkel magam körül. Vártam. Nevetgéltek, beszélgettek. És akkor biztos lettem benne. Olyan egyértelművé vált minden, mintha nem is lehetne másképp. Mintha nem találhatnék semmit, ami ennél izgalmasabb, vagy hasznosabb. Mintha semmi sem lenne, aminek több köze van ennél az emberhez. Ott, akkor egy kicsit tényleg beleszerettem a nyelvészetbe. És akartam csinálni. Akartam kutatni, akartam olvasni, akartam mindent, ami ehhez kapcsolódik. És szép lassan mindenre választ kaptam. És mindig a legjobb szavakat. Amikor elkeseredtem: „Nem kell kétségbe esni: ez a kutatói lét természetes velejárója. Szinte az a gyanús, ha nincs ilyen. Akkor nem folyik komolyan a munka. A kutatói pálya rögös, nincs kikövezve…” Amikor teljes kudarcnak éreztem az egészet: „Nem volt ezzel a felelettel, tudással az égvilágon semmi gond. Van ilyen, de emiatt tényleg semmi okod a szégyenkezésre. Butának meg miért tartanálak?” Amikor egyszerűen biztatásra volt szükségem: „A maguk generációja változtathatna”, „Ja, és örülök, hogy te ezt csinálod!!! Szerintem hatalmas lehetőség van benne!” „Ha nem görcsöl, hanem kinyílik, nyílik egyre tovább... olyan kincseket mutat meg magából, amit nem könnyű ott hagyni” Ha minden rendben volt: „Nagyon-nagyon örülök, Noémi, tényleg!!! Nekem az a zseniális érzés, hogy tudtam valakinek ilyen élményt adni! Ha több hasonló közös élmény születhetne köztem és minél több hallgató között, na arra tudnám azt mondani, hogy ezért akartam tanítani.” Varázslatos tudomány, varázslatos emberekkel. Soha nem kaptam még ennyi biztatást, ennyi humort,ennyi szeretetet, ennyi lelkesítő ölelést, ennyi őszinte, önzetlen segítséget. Visszatalálok közben az irodalomhoz is. Kezdem látni újra a csodát. És minden másban is. De már kicsit ide tartozom. Átszövik a diftongusok, a spiránsok, a hálózatmodellek az életemet. Valami biztonságot ad, hogy kezdek kicsit tájékozott lenni. Hogy egyre többet tanulok, hogy egyre zseniálisabbnak látom a nyelvemlékeket, hogy kezdem érteni a nyelvpolitikát. A nyelvészet bűvöletében élek. És a nyelvészekében. Most van bennem bizonyosság. Nyelvészkutató leszek. Talán nélkül.