Tudom, elmaradtam egy nappal, de most azonnal pótlom, nem, nem adtam fel, nem faltam fel bánatomban hat tábla oreó milkát. Tegnap hajnal 5-is egyáltalán nem aludtam, köszönhetően a rám törő bőgés és önsajnálat rohamnak (jótanács egy visszaesőtől: ne vájkáljatok a múltatokban, ne olvassatok vissza egy-két-három éves bántó íméleket. SOHA.) Szóval fél hat körül elszenderedtem, ellenben eszembe jutott, hogy anyának a lelkére kötöttem, hogy 9-kor keltsenek fel, mert valamelyik nap a kukoricapehely és az a pufikenyér is kicsit avíttnak bizonyult, és hát jó volna új. Gyorsan megírtam hát az üzenetet, hogy ha nem akarják, hogy vérengző zombivá váljak, ne keltsenek fel.Mondanom sem kell, hogy így a reggeli megint elmaradt (szégyen rám), és délben keltem arra, hogy vérzik az orrom, melynek részletezésében hadd ne merüljek el, akivel megesett már, tudja, mennyire gusztustalan, és mennyire unalmas a csap fölött csöpögtetni fél óráig, óráig. Szóval délben kivergődtem, vendégeket vártunk, apa jókai bablevest főzött, én meg azon tanakodtam, hogy vajon ehetek-e belőle. Aztán úgy döntöttem, hogy igen. Megettem két pogácsát, aztán nekiláttam végre a franciának úgy komolyan. Istenem, hogyha tanácsot adhatnék az x évvel előtti önmagamnak, azt mondanám, hogy Tanulj nyelveket, amíg ingyen van! Szóval most egyedül szándékozok megküzdeni ezzel a nyelvvel, ami szerintem kb. a világ legszebb hangzású nyelve (a tesóm utálja :D ). Dalokkal igyekszem inspirálni magam, igazából elég izgalmas feladatnak tűnik. A bevált innivaló nekem egyébként a mentás-citromos víz, menta mindig van itthon, anyukám folyton szárítja a bormenta/fodormenta/narancsmenta, meg a fene tudja milyen menta kombóját, imádom. Már nem volt kedvem „normálisat” enni, úgyhogy négy darab békrollszt ettem még (békönöset, nem tudom, ez csalás-e :DD). Este aztán együtt ettünk a levesből, én nem ettem kenyeret, meg a virslit, amit amúgy sem szeretek, átgórtam apához. És még kettő pogit megettem. Már nem pusztultam el az éhségtől, a csoki valójában nem is hiányzik. Annyira nagyon a hús sem, mindjárt nekilátok a mai menünek, vár a feta. :) Este írom a mai fejleményeket is, teljesen izgatott vagyok! (Értelemszerűen tegnap nem fotózgattam, úgyhogy besűrítettem egy tálcára a tegnapi összest, ma reggel)

A jó hír: nincsenek elvonási tüneteim. :)

A gyümölcsök miatt? Fene tudja, de a csoki nem hiányzik, nem estem kísértésbe. Az az igazság, hogy a felkelés még mindig nem megy, de legalább nem délben, hanem 11 körül keltem. Mentségemre: én beállítottam az ébresztőt 9-re és fél 10-re, ellenben anya reggel bejött, lehúzta a redőnyöket. Mit reggel? Hajnalban! 8.15-kor, amire felébredtem, aztán úgy gondoltam, még néhány perc szundi, és akkor kimászok smoothie-t kutyulni. Ez a szundi több mint kétórásra nyúlt, sajnálom, utálok felkelni. Azért 11-kor hősiesen nekiláttam a smoothie-nak, kétfélét is csináltam, mert apa nem ehet málnát, de tegnap beszereztem egy kis dobozzal, és értelemszerűen mára már néhány darab megpenészedett. Anya külön kérte, hogy neki is készítsek, úgyhogy kettőnknek málnás-banánosat, apának meg narancsos-barackosat mixeltem, menta ment mindkettőbe, az felénk kihagyhatatlan. Ezeket bedobtam a hűtőbe, és mivel ebédre még maradt a tegnapi rakott izéből, úgy gondoltam, hogy valahogyan muszáj becsempésznem a napba valamilyen édességet. Úgyhogy pucoltam almát, amit megszórtam fahéjjal, és egy kis edényben összepirítottam némi kukoricapelyhet fahéjas nádcukorral. Ez a kompozíció olyannyira jól sikerült, hogy családilag ettük meg, pedig anyukám elég válogatós. :) De nyilván folyton éhes vagyok, úgyhogy nemrég készítettem valamiféle szendvicset, olyan puffasztott kukoricás micsodából, ami nem pászka, de nem is kenyér. Mindegy, a képen úgyis látszik. Szóval abból ettem egyet, paradicsommal, apának meg meghagytam a másikat. Az a baj, hogy nem sokat dob az élményen, hogy ez a puffasztott micsoda szerintem már évek óta a spajzban aszalódott… Az imént mindenki megitta a saját smoothie-ját. 18.15. van, és érzem a szívemben, hogy még éhes leszek. Mindenesetre a pocim érzi, hogy valami drasztikus dolog zajlik, mert folyton korog, próbálom citromos-mentás vízzel megnyugtatni. Mindenesetre eddig még büszke vagyok magamra. (Főleg azért, mert tegnap még szobabicikliztem, pedig irtóra fájt a fenekem… :)

Régebben sok hiperkarmát hallgattam, tőlük tanultam, hogy mindenki függ. Na, én is. Folyton gyűjtögetem az embereket, tárgyakat, a legkülönbözőbb dolgokat, amiktől függök. Még általánosba jártam, amikor valamiféle drogprevenciós órán került ez szóba, hogy ez milyen erősen szervezi ez az ember életét, mennyire markánsan befolyásolja a mindennapokat. Mondjuk erősen korlátozódott ez a beszélgetés a klasszikus drogalkoholcigi triászra, ezek közül igen távol áll tőlem mindegyik. Szóval a függetlenség jegyében vállalkoztam erre az egyhetes kihívásra. Az egyik erős függésem a csoki, a másik a hús, ha az étkezésre korlátozom a kört. (A hagymát is említhetném, de arról soha, se soha nem akarok leszokni :)

Böjtöt nemigen tartottam soha, nem nagyon éreztem késznek magam olyasmire. Most nyár van, itthon punnyadok a héten. Először arra gondoltam, hogy nyershetet tartok, a receptek szemezgetése után gyorsan lemondtam róla, csak semmi drasztikus! Aztán vegán ételekre vadásztam, de végül egyszerűen úgy döntöttem, a héten nem eszem húst, csokit, és kerülöm a fehér cukrot. Nem hangzik valami nagy kihívásnak, tudom, de én annak érzem mégis. A mérlegre nem merek felállni, meg amúgy nem is kifejezetten diétás ételeket terveztem, csak kipróbálom, milyen az, ha nem tömök be egy tábla csokit egyszerre.

Tegnap jól bezabáltam a Manókák keresztelőjén, úgyhogy gondoltam majd abból tartalékolok. Persze szépen elterveztem a menüt, ami már rögtön az első nap felborult kicsit, mert nem érkeztem ebédet készíteni. Erről anyukám tehet, aki miatt tegnap halálosan kimerültem. Na jó, nem, csak biciklizni voltunk, ezer éve nem voltam, és fél tizenkettőig aludtam „reggel”. Szóval gyorsan kikevertem egy tökkrémet, amíg itthon folyt az ebéd. És azonnal megkísértett anya almás pitéje. Amúgy nem vagyok oda az almás süteményért, de most persze jól esett volna. Gyenge ember… De ellenálltam végül, gyorsan bekaptam egy barackot. Aztán elmentünk bevásárolni, szép kis lista összejött mindenféle gyümölcs, zöldség, xilit, egyebek.

A xilit helyett végül nádcukrot vettem, és az olívaolajról lemondtam, de így is 6000 Ft elment a mindenfélére. Már hangosan korgott a gyomrom, mire nekiálltam az ebédnek, cukkíniből, krumpliból, patisszonból (a három zöldségből kettő nevét nem tudtam helyesen leírni elsőre :D ) készítettem valami rakott izét, közben pedig egy narancsos-barackos smoothie-t is, persze cukor nélkül. Most az a hűtőben pihen, a zöldségből meg ettünk egy keveset apával (aki hősiesen vállalta velem a „koplalást”, de azon nyomban megszegte, ahogy szembesült a pitével). Finomnak finom volt, és jól is laktam, ellenben kb. egy órája ettem, és újra éhes vagyok. Vacsorára szerintem hat óra felé kerül majd sor, vettem magvas kenyeret, azzal esszük majd a tökkrémet. Gyümölcsöt engedélyezek magamnak, talán az valamelyest kárpótol.

Szóval az első napnak nemsokára vége, 6 után nincs evés. Igazából aki nem ilyen rágcsáló, annak szerintem fogalma sincs arról, milyen kínszenvedés nem folyton enni, viszont tudom, hogy nem véletlen, hogy nem merek ráállni arra a nyomorúságos mérlegre. Szóval azt hiszem napról napra megírom a tapasztalataimat, ha másra nem jó, legalább saját magamat motiválom a folytatásra. Holnap igyekszem nem délben kelni, hogy a reggeli smoothie ne maradjon ki, mert tulajdonképpen az a nap legfinomabb része... 

Kudarc-feldolgozásban rossz vagyok. Mondjuk ki nem az? A vizsgaidőszak mindig ez: éjszakázás, agyrobbanás, aztán meg szerencsés tétel, vagy nem. Ez a vagy nem féléve lett. Hiú vagyok, nem a külsőmre, a tudásomra. Körülbelül három éves korom óta így van ez, és eddig valahogy ez jó dolognak tűnt, meg egyszerűnek: tanulsz, tudsz. Nem különösebben érdekel, ha valaki a ketteseket célozza meg, belátható, hogy tele vagyunk fölösleges tárgyakkal, amelyek használhatatlan tudást adnak (már ha lehet szortírozni ekképpen a tudást, már ha nem minden tudás hasznos valahol), ámde ragaszkodtam hozzá, hogy nekem igencsak szánalmasnak kell éreznem magam, ha négyesnél rosszabb jegyet kapok, és nem tekintettem érvnek, hogy az egyetem nehéz. Hiszen senki nem lökdösött ide, én akartam, én gondoltam, hogy van hozzá tehetségem, meg kedvem. Rettegek attól, hogy butának tartanak. Minden erőmmel dolgoztam éveken át azon, hogy lássák, hogy mi minden érdekel, hogy én vágyom tudni, én akarom, engem érdekel. Aztán egyszer felvettem két irtó nehéz vizsgát egy napra, a második sehogy nem sikerült, az első meg rosszul. De nem emlékszem, hogy rosszul esett volna. Az a saját hülyeségem volt, valahogy könnyen elfogadtam, elmentem újra, és kijavítottam. Aztán volt egy félévem, ami zseniális volt, de messze nem elég arra, hogy belekapaszkodjak. Most folyton kudarcokba ütközök, és haragszom magamra. Persze skizofrén módon magyarázom: nekem sosincs szerencsém a tételekkel (tényleg nincs), több tanulás már nem fért volna bele, nem én tehetek arról, hogy nem tudott leülepedni az anyag, nem lehetséges, hogy ennyi anyagot beleszuszakoljak a fejembe, satöbbi. Aztán a másik oldalról meg szidom magam, mint a bokrot, hogy nem igaz, hogy ennyire hülye vagyok, hát milyen hallgató vagyok én (magamhoz képest), hogy utálom, hogy nem sikerül. Nem tudom, hogy melyik tartható. Igazából egyik sem.

A másik dolog, amit szégyellek: emberek előtt sírni, mostanában mégis sikerül. A héten immár másodszor éreztem azt, hogy (ismeretlen) emberek ide, vagy oda, sírni fogok előttük, mert egyrészt egészen biztos, hogy most butának tartanak, másrészt én is annak tartom magam, harmadrészt irtóra szégyellem magam, és tudom, hogy a sírás miatt még jobban fogom magam szégyellni. De amúgy meg nem tudom, miért. Azért. Mert. Csak. És tényleg. Az első kicsit rosszabb volt, ott egyáltalán nem ment az önkontroll, a második csak diszkrét elpityeredés volt, de olyan nyomorultnak érzem magam, az szinte vicces. Volt egy tárgyam, amit nagyon szerettem, az egyik legkedvencebb tárgyam volt a képzésben, érdekes volt, informatív, hasznos, kicsit más, mint az összes többi tárgy, na, magyarán nagyon fontos volt nekem, hogy jól szerepeljek a vizsgán. Persze nem sikerült, utána a világ leghülyébb emberének éreztem magam, a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Ütögette magát bennem a „nem írom ezt le, mert belepusztulok hogyha még többen tartanak butának”, meg a „leírom, mert van üzenete”.

Aztán leírtam. Hazajöttem, kidőltem, nem is tudom, mennyit aludtam. Aztán felébredéskor annyira nem tűnt a helyzet tragikusnak. Ha mindenképp szeretnék valami instant tanulságot, akkor azt mondanám, hogy teljesen fölösleges irreális elvárások hálójában vergődni, és vasszigorral gondolni az embernek saját magára, az eredményeire. Egy rosszul sikerült vizsga, ebéd, randi, program, rendezvény senkit nem minősít, és tulajdonképpen szerencsésebb ezeket elengedni (ez nem jelenti azt, hogy könnyű). Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy ha ennyire nem megy, akkor nem kellene erőltetni, de közben meg valahol arra gondolok, hogy én nem egy számadat vagyok az indexemben. Nem kellene érdekelnie, hogy mások mit gondolnak, nem kellene érdekelnie, hogy mások hogy teljesítenek. A saját kontextusomban vagyok értelmezhető, nem mások visszajelzései alapján, vagy nem másokhoz hasonlítgatva. Nem vagyok buta, mert nem tudom jellemezni a strukturalista irodalomszemléletet. Még azt is tudom, hogy eltelik egy kis idő, és ez az egész inkább lesz vicces, mint nyomasztó. Nem szégyenkezem a kudarcok, vagy az annak vélt események miatt. De amiatt sem, hogy érzékenyen érintettek. Hozzám tartoznak a hibáim is, akármilyen sok van is belőlük. Majd kimászok ebből a gödörből is (szerintem tipikus nagyapai bölcsesség: Úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna), aztán indulok felfelé. De attól még nehéz, amikor az ember jobbat vár magától. Meglehet, hogy nem is a büszkeség, meg az elvárások, hanem sokkal inkább az elfogadás körül kellene tapogatnom. Úgy tűnik, ezen a nyáron sem unatkozom majd…  

Illetve már elkészült. Ma rohangáltam épp a még hiányzó papírok után. Én nem posztoltam szakdolgozatos szelfit, viszont cserébe megírom ezt a bejegyzést, ami már majdnem ugyanaz. Csak szeretném rögzíteni a folyamatot, meg az érzést, akkor is, ha ez is ugyanolyan elcsépelt, mint a szelfi. Szóval valamikor még első éven kitaláltam magamnak ezt a tudományos munka dolgot. A kelleténél sokkal több önbizalommal, és sokkal kevesebb ismerettel indultam neki az egyetemnek, gondoltam, ha gimiben jó voltam, itt miért ne lennék? 

Aztán nem lettem jó. Nem volt baj, csak rossz, de szükséges. Mindenesetre maradandó emlékek, a kurzusaim, amelyekből egy árva szót sem értettem, amelyeket végigjártam, de roppant fölöslegesek voltak,amiket újrajártam, mert zseniálisak voltak. És hát járnám én újra még többször, mert bőven lenne mit tanulni. Szóval első év végén elkezdtem tanakodni, hogy feminista irodalom, vagy dajkanyelv, és az utóbbi nyert. És gondoltam ez egy egyszerű dolog, csak olvasni kell, meg kutakodni, és majd valahogy magától összeáll minden. Hát nem. Azt viszont jól saccoltam meg, hogy nekem a témavezetők közül az a fajta szükséges, aki egész egyszerűen nem hagy békén, mert ha békén hagyna, néhány hét után teljesen motiválatlanná válnék. Szóval adott volt egy kemény témavezető, meg egy izgalmasnak tűnő téma, meg én, a kételyeimmel, és a bizonytalanságaimmal. 

Nem, nem volt könnyű. Nem, nem állt össze magától. Nem, nem lehetett néhány hét alatt összedobni. Nem, nem lett a világ legzseniálisabb szakdolgozata. Amíg dolgoztam rajta, azért tanultam (azt hiszem) néhány dolgot, magamról is, meg úgy általában, mindenről. Nem tudom ezt pontokba szedni, inkább próbálom ömlesztve. Az első dolog az, hogy a bármiféle tudományos munka nem könnyű. Sőt, nehéz. Nincsenek kitaposott utak, lecövekelt igazságok, stabil pontok benne. Minden mozog, folyamatosan, cserélődnek az eszmék, a vélemények, a terminusok, fő csapások talán vannak, de nem lehet végigjárni egy szépen gaztalanított ösvényt. Néha úgy éreztem magam, mintha kihajítottak volna a dzsungelbe egy macsétával, hogy nosza, rajta, indulj valamerre. 

Folyton kérdéseim voltak, és folyton azt a választ kaptam, hogy nincs válasz. Nincs bizonyítás, igazolás, csak alátámasztás van, vagy cáfolás. Csak hipotézisek,meg felreppenő gondolatok. Ráadásul ez tulajdonképpen magányos munka. A konzulens fő feladata a totális hülyeségtől való megmentés, de nem ad instant eredményeket, és nem ad senki semmi előrecsomagoltat, max. biztatást, őszinteséget, tanácsokat, na meg kritikát. Ez fájó pont volt nekem egy darabig az önérzetességem miatt, én nem voltam kritikához szokva. Aztán bármennyire is rosszul esett, meg/beláttam a szükségességét, és már ügyesebben kezelem, azt hiszem. 

Nem értettem, miért kell folyton vitatkozni. Most nem értem, mit nem értettem ezen. A tudományt valami ilyesmi viszi előre, érvek, meg ellenérvek, stb. Na meg a rossz ötletek... Nagyon sok rossz ötletem volt, és eleinte mindegyik egy-egy minikudarcnak tűnt. Igazából nem nagyon vannak itt rossz ötletek, vagy ha mégis, akkor is elkezdenek jónak tűnni, amikor rájövök, mitől voltak rosszak. Az elején nagyon megzavart a kutatás szabadsága, de már élvezem. Szeretem, hogy nincsenek becsomagolt igazságok. 

Nemrég a kőkemény témavezetőm azt mondta, büszke rám. Tényleg az volt, éreztem. Szerintem nem érdemeltem ki 100%-osan, de 100%-osan jól esett. Gimiben nagyon hozzászoktam a dicséretekhez, egyértelműen túl sokat kaptam belőle. Nem tett jót, már tudom. Egyetemen nem kaptam túl sokat, de amennyit kaptam, azért igyekeztem is tenni valamit. Beszúrhatnék egy köszönőblokkot, tele nevekkel, A-tól V-ig :-), de nyilván nem tudnék felsorolni mindenkit, aki lökdösött eddig. 

Szakdolgozat szelfit azért nem csinálok, mert teljesen biztos vagyok abban, hogy azzal, hogy az eddigi próbálkozásaim eredményét szépen kinyomtatom, és beköttetem valami indokolatlanul puccos izébe, semmi, de semmi nem zárul le. Ez nem egy útjelző tábla, hogy STOP, ennyi, és csakis ennyi volt a munka. Ez önmagában nem olyan eredmény, amivel büszkélkednem kellene, ez a dolgozat még nem kész, még csak nem is félkész, ez a dolgozat nagyjából olyan, mint egy mag. Na jó, valami csíra. Anyukám biztos jobban tudná. Szóval még növekednie, szépülnie, épülnie kell. Aztán majd alakul. Mindenesetre legalább már taktilis kommunikációt folytathatok az elkezdett munkámmal. Nem különösebben jó érzés. Nem is rossz. Semmilyen. A jó érzés az, hogy tudom, hogy itt semminek nincs még vége. 

Írhatnék gasztroblogot. Ezt nem a lelkesedés, hanem a kétségbeesettség mondatja velem, mostanában ugyanis a főzésen kívül semmi. De tényleg semmi, még a takarításra is félnapokat kell készülnöm, meg gondosan zenét válogatni, ami motivál. Panaszkönyv indul: nem, nem és nem bírok kizuhanni az ágymelegből reggel hatkor. Eleve hátránnyal indítom a napot: mert fáj a fejem, mert álmos vagyok, mert kávéra már nincs idő, de cserébe ezeregyszáz dologra kell figyelnem, amit előző este ismét csak nem volt erőm összerendezni: saját farkába harapó kígyó.

De vannak ötleteim, forrásaim, meg kitartásom nincsen, persze ennek következtében szigorú önkritikát gyakorlok, és ha vadul védem az igazam, akkor sem azt, hanem magamat védem, mert időnként inkább megsimogatnám a vállát annak, akivel ehelyett folyamatosan csatázom. Félreértenek. Néha tudatosan rájátszok, de egyre többször fogalmam sincs, miért. Kereszttűzben állok, mindenhonnan megsebez a jóindulat, meg az elkésett őszinteség, csak tudnám, mért késik el?

Elkések én is. Valahol mélyen nagyon utálom az emberi nyelv természetét, vagy inkább azt, hogy én olyan sután használom, ha megkérdezné valaki, ezt most épp miért mondtad, sosem tudnám, csak mondtam, mit tudom én, hogy bántó volt-e, nem annak szántam. A bocsáss meg még mindig nem működik, nem bírom kiköpni, pedig néha belehasad a szívem, de akkor is megakad félúton. Más szavakat kikoptatok, elforgácsolódnak, megfakulnak, pedig bele kellene őket pakolni valami szent dobozba, és csak nagy ünnepeken venni elő. Nagyon félek attól, hogy nagyon fontos dolgokat nem kommunikálok, és később nem lesz alkalom már. 

Aztán a roppant kínos helyzetek, mikor én már előre vihogok, hogy mennyire vicces, ami eszembe jutott, aztán elhangzik, és döbbent csend. Hát, nem tudom. Sejtettem én, hogy csodabogár vagyok, de azt gondoltam, több ilyen is szaladgál. Persze így nagyon felértékelődnek a jó pillanatok, amikor a saját kis csodabogaraimmal (inkább csoda-bogárkák) együtt nevetünk, de úgy, hogy a rekeszizmunk belesajdul.

Nagyon jól tudom, hogy nem csak engem piszkál, hogy rosszul kommunikálok. Tudom, hogy nem csak én vagyok halálosan végletes, tudom, hogy másoknak is megbuknak a hatalmas poénjai. És tudom, hogy nem csak én érzem a nyomást, hogy meg kell kedveltetni magamat, valamit lépnem kell, mert így nem vagyok elég jó. De közben valahol ez annyira nevetséges, hát minden működik, minden pörög. Csak épp a fele bennem marad. Aggaszt, hogy félnem kell attól, hogy mi lesz, ha őszintén kibökök egy-egy húzósabb mondatot (na, értem ezalatt a fent említett bocsáss meget, meg a szeretleket), inkább hagyom a fenébe, bolond aki sebezhetővé teszi magát szánt szándékkal, de mi van, ha mégis megéri?

Kiscetliket kellene gyártanom.

Kedves Te, nagyon köszönöm, hogy így szeretsz, én is nagyon szeretlek.

Kedves Te, köszönöm az őszinteségedet, fogalmad sincs róla, milyen sokat jelentesz nekem.

Kedves Te, bocsáss meg, hogy megbántottalak, önvédelem volt, de neked jobban fájt.

Kedves Te, csodálatos embernek tartalak.

Vagy csak így:

Szeretlek.
Bocsáss meg.
Fontos vagy nekem.
Felnézek Rád.

Nem tudom, mennyire fájna nem visszakapni.  

Akármennyire bezárkózom, akármennyire vágyom arra, hogy komolyan vegyenek, hogy azért figyeljenek rám, mert megérdemlem, akármennyire próbálok következetes, kemény, harcos lenni, a kétéves Mátétól elolvadok. Nagyjából a napjaimat úgy tudnám összefoglalni: dolgozom. És a járulékos nyöszörgés persze: nem megy, nem lesz készen, nincs hozzá tehetségem–kitartásom, nem vagyok elég jó… A reggelek nyűgösek, és az esték is azok, a kettő között meg telik az idő — valahogy.

Nem vagyok túlzottan barátságos. A jelenségek sem túl barátságosak, amelyekbe belefutok. Kell egy pajzs, ami mögé nem jutnak be olyan egyszerűen a borzalmak. Nem azért, mert nem akarok szembesülni velük — dehogynem. Elég volt, most nem érdekel, hogy lemészárolta, megerőszakolta, ellopta, hazudott, tagadja…Tudom, nem a legintelligensebb megoldás, de nem bírom el még ezt is.

Szóval egyensúlyozok a totál érdektelenség és a túlzott azonosulás között, és ideiglenesen dióhéjba zárom magam, és nem hagyom a csonthéjat szétpattanni. Erősnek erős vagyok, csak nem eléggé. De jó ez, jobb, mint a válogatás nélküli befogadás, sokkal, de sokkal kevesebb sérülést hoz a magamba zártság, és jól működik, csak megközelíthetetlenné válok, és hagyom is, hogy ez sugározzon belőlem.

Aztán jön ez a törpeember, megfogja a kezem, és felismerhetetlenné varázsol, és nem érdekel a dajkanyelv működése, csak használom. Gyurmalovat készítünk, főzünk, mondókázunk. Valahol nagyon mélyen teljesen olyan vagyok, mint egy kétéves. Néha üvölteni tudnék, ha nem kapom meg, amit akarok, ha mások jobbak nálam, ha nem rám figyelnek. Néha kiszorítanám a szuszt mindenkiből, akit szeretek, néha annyira szeretnék kendőzetlenül őszinte lenni, és nem elkenni, meg taktikázni. Olyan jó volna újra természetesnek lenni, és nem rettegni a következményektől, nem tuszkolni le a torkomon minden keserűséget.

Ennyi legalább megmaradt, egy kis varázslat a hétvégéken. Egy pici csoda, aki előtt nem szégyellem, hogy van ott bennem valami más is. Aki jobban tud figyelni, mint a felnőttek. Aki jobban tud örülni, mint a felnőttek. Aki jobban tud szeretni, mint a felnőttek… 

Hétéves voltam, az iskola még nagyon szokatlan volt, kicsit elveszettnek éreztem magam, kicsit idegen volt minden és mindenki. Valami kapaszkodót akartam, valami biztosat. Úgyhogy elkezdtem hittanra járni. Az is idegen volt, és furcsa, de megnyugodtam, mert stabil volt, mert rendszeres volt. És idegenkedtem én a templomtól, de  azért eljártam hétvégente. Jól estek a különös vasárnapok, a misztikus-ködös szertartásosság. Az első hittanos tábort már élveztem, a dalokat a mai napig fejből tudom. Kellett ehhez egy vezető. Egy pap, akire már hétévesen is hallgatni akartam, aki őszinte volt, de határozott.

Volt egy papunk, aki szívvel-lélekkel szolgált, aki nem félt vállalni azt, hogy tele van érzésekkel. Aki értett a gyerekek nyelvén, akit szeretett a közösség, aki nem muszájból, hanem meggyőződésből beszélt arról, amiről beszélt… Aki nem téríteni akart, csak segíteni, aki megbízott az emberekben, akiben megbízhattunk. Segített, ha erre volt szükség. Volt benne valami gyermeki tisztaság, amit nagyon lehetett szeretni. Minden furcsasága ellenére remek ember volt, és nem telt túl sok időbe megszeretni.

Volt egy papunk, aki nem félt nevetni, sőt, sírni sem, aki nem félt meghatódni, aki nem félt nyíltan vállalni a véleményét, kimondani a gondolatait. Adott, ha kértünk tőle, adott, szinte válogatás nélkül. Bátran beállt hozzánk focizni, leült velünk játszani hét-nyolc éves koromban. Énekelt velünk, kirándult velünk. Közel engedte magához az embereket, az emberek közel engedték magukhoz. Sokat tanultunk tőle, sok fontos útmutatást kaptunk, és szó sincs arról, hogy bárkit erőszakkal akart volna rávenni a hitre…

Volt egy papunk, aki tudta, mit, mikor, és hogyan kell tennie, aki értett az emberekhez, akinek nagyon erős szépérzéke volt, aki meg tudta nevettetni, és meg tudta ríkatni az embereket. Aki szépen beszélt, mert szívből beszélt, aki pontosan annyira volt kemény, amennyire ez szükséges volt. Akit hiányolunk. Akit – titokban egy kicsit – visszavárunk.

Isten áldjon, Berci atya…

Nem vagyok vékony. Sose voltam az. Régebben ez volt a legutolsó dolog, amivel hajlandó lettem volna foglalkozni. Azt hittem, akik azt mondják, ez nem számít, komolyan gondolják… Nem szeretek erről beszélni, megalázó. Ha jobban belegondolok már az óvodában is megalázó volt, amikor strandra mentünk,és úgy néztem ki a többi vékony kislány között, mint egy bébibálna. De azért ettem ugyanúgy tovább, sportoltam annyit, amennyi jól esett, és nem sokat tanakodtam még azon, hogy hogyan kellene kinéznem.

Ez azt hiszem, akkoriban változott meg, amikor színvonalon aluli tinimagazinokat kezdtem lapozgatni, és ömlött belőlük a „mit tegyél, hogy vékony legyél”, meg a „fogadd el a duciságod” mantrája… Ha ennyit foglalkoznak ezzel, akkor nyilván rossz dolog, ha el kell fogadni, akkor semmiképpen sem természetes, és nem üdvös jelenség. Persze a tökéletes alakú lányok sirámai sem javítottak a helyzeten, hogyha magamat nem tartottam csúnyának, kövérnek, akkor valaki (akit én szépnek, csinosnak láttam) éles és irreális kritikával beszélt a saját testéről, és ez éppen elég is volt ahhoz, hogy hányingerem legyen a saját tükörképemtől.

Később megint elkezdtem kritikával szemlélni a magazinok filigrán modelljeit, a média tökéletesnek hazudott nőképét, és kezdtem elfogadni, hogy nekem ez nem megy. Persze erre csuklóból jön a válasz, hogy meg kell érte dolgozni, tenni kell érte, nem jön magától az eredmény. Néha fellángol bennem valami homályos lelkesedés, és elhatározom, akkor mától figyelek, sportolok, ráveszem magam. Aztán átrágom jobban, és rendszerint ugyanazokra a dolgokra jövök rá.

Szeretek enni. Szeretek főzni is, meg sütni, egyszerűen szeretem az ízeket, meg az édességeket. Szeretek együtt enni azokkal, akik közel állnak hozzám. Nem szeretem a kölesgolyót, a csírákat, a magvakat. Ahhoz, hogy egészségesebben éljek, rengeteg önfegyelemre lenne szükségem. Eleve nehezen fegyelmezem magam, tele vagyok elfojtással, tanulom korlátozni magam. Minden nap, minden percben tudatosan próbálok valahogy viselkedni. Próbálok nem hangosan nevetni a szerintem vicces történeteken, próbálok nem túl hangosan felháborodni a szerintem égbekiáltó pofátlanságok miatt…

Aztán hazajövök, és eszem. Ez a napjaimban az egyetlen, ami nem fegyelmezett, nem tudatosan korlátok közé tuszkolt dolog. Nem mértéktelenül zabálok, egyszerűen csak nem figyelek oda a kalóriákra, meg sajnos arra sem, hogy kellőképpen egészséges legyen az étel. És bűntudatom van, mert sulykolják körülöttem, hogy ez csak döntés, meg akarat kérdése, meg amúgy is, egyszerűen el kell menni sportolni, és a kövér nők nem áldozatok, egyszerűen csak lusták. És akkor lustának érzem magam, meg szánalmasnak. És kétségbeesetten mentegetem magamnak magamat, hogy ha reggel nyolctól este nyolcig bent ülök az egyetemen, akkor lehet, hogy este kilenckor jól esne még mozogni, de érthető, hogy nincs erőm. Nem? Hát persze, hogy nem, mert ez is csak egy kifogás a sok közül. Ami megint csak azt bizonyítja, hogy akaratgyenge és lusta vagyok, sőt, igénytelen, mert nem vagyok képes megemelni a fenekemet, és elmenni edzeni.

Sokáig szentül hittem azt, hogy egy XL-es méretű nőt is szépnek tarthatnak, mert ezer dolgon múlik a szépség. De lerázhatatlan kényszer ez: vékonynak KELL lenni, másképp direkt, vagy indirekt módon tesz a környezet arról, hogy ne érezzem jól magam, hogy még át se suhanjon a fejemen, hogy én is lehetek szép. Vagy értékes. És mindezt a „saját magad miatt” álcája alatt. És a sporttól is elmegy a kedvem, mert nyilvános önmegalázásnak tűnik emberek közé menni, ha egyszer így nézek ki.

De persze öltözködni sem tudok akárhogyan, mert nem lesz előnyös, ha itt bevág, ha ott kilóg, és akkor mit szólnak majd az emberek, nem elég, hogy kövér, még előnytelenül is öltözködik? Pedig lehetne trükközni… Mert ez szégyellnivaló, és rejtegetnivaló, így nem nézhet ki egy magára kicsit is adó nő. Persze enyhén túlzok, rendelkezek annyi önkritikával, hogy nem szuszakolom bele magam két mérettel kisebb farmerba. Azon már túlléptem, hogy a lábaim leginkább két dór oszlopra hasonlítanak, egyszerűen nem vagyok hajlandó a rövidebb (nem mini) szoknyákról lemondani csak emiatt.

Véletlenül sem vagyok gyoskaja, elhízás, és lustaságpárti. Egyáltalán nem azt fájlalom, hogy ezerfelől ömlik a sportolás áldásos hatásait hirdető kampány, egyetértek minden szavával, ismerem a mozgás örömét. Nagyon ritkán tévedek el gyorsétterembe is, és próbálom kerülni a tasakos leveseket. Valóban van egy határ, amelyet már egészségügyi okok miatt is veszélyes túllépni, súly tekintetében. Nem vagyok a tökéletes testű nők ellen sem, a kitartó munka mindig becsülendő, és csodálatraméltó.

Egyszerűen csak szorongat a nyomás, hogy le kellene fogynom, hogy nem lett volna szabad megennem azt a süteményt, hogy ahelyett a csoki helyett miért nem ettem inkább egy almát. Hogy ahelyett, hogy semmitmondó bejegyzéseket írok, akár edzeni is mehetnék. Hogy ha nem lennék ilyen igénytelen, akkor lenne bennem annyi akaraterő, hogy lefogyjak. Talán tényleg nincs erre más megoldás, mint még több elfojtással élni, és erőnek erejével belefogyni magam a sztenderdbe… 

Nulla fok nem, de kellemetlenül hideg, az volt. Már tegnap is. Alig érzékelem, épp csak ameddig elsietek a lépcsőházig, az egyetemig. A ritmus, a rutin sokszorosára gyorsult. Eddig még így sosem. Így nem.

Szöveg, elküld, belejavít, visszaküld, átír, újraküld,visszaküld, átír, lelkesedik, elkeseredik, belejavít, újraküld, felad, lelkesedik, belejavít, újraküld, hazaesik, éhes, szomjas, nyűgös, szöveg, átír, újraküld, fáradt,kimerült, ingerült, boldog, hatkor kel, álmos, fázik, órán ül, unja, utálja, rajong, utálja, unja, imádja, élvezi, szöveg, elküld, belejavít, szociolingvisztika, szórványemlékek, szövegemlékek, személynevek, szintagmák…

Még pihenni is fáradt vagyok, meg panaszkodni, pedig igazán el sem kezdődött még a szakdolgozat-pánik, a zéhástressz, meg hasonlók. Visszakövetelem a vánszorgó időt, a lusta napokat, a sokfokot, meg a fagyit. A gyerekeket. Még mindig annyira megijedek, mikor rám szakad a felelősség. Meg a fene nagy káosz. A külső-belső rendrakásnál kevés rémisztőbb dolog van.

Éppen tegnap öntött el a múlt, szépen, annak rendje, s módja szerint előkerültek az emlékek, a levelek, a mindenféle jegyzetek, írások. És az égető szégyen, hogy nem vagyok, nem akarok azonos lenni azzal, aki voltam akkor. Meg a frusztráló kérdőjel: még most is így látnak? Egy pillanat alatt el tudom szégyellni magam, mert esetlen vagyok, mert ripacskodó vagyok, és úgy tör elő belőlem mindig az ösztönlény, hogy már nem tudom lecsendesíteni. Aztán inkább elhallgatok, és legszívesebben visszabújnék saját magamba, és bevarrnám a lelkemet a bőröm alá, de úgy, hogy soha ki ne szabadulhasson onnan, még csak véletlenül se, egy villanás erejéig se.

A totális önbizalomhiány és a bőven eltúlzott magabiztosság között egyensúlyozok, és elég egy kérdés, egy megjegyzés, hogy zuhanjak erre, vagy arra. Folyamatosan harcolok a feszítő tudásvágy és az érdektelenség kettősével, hétfőn-kedden még – úgy ahogy – összerakom magam, szerdán kezdek szétcsúszni, csütörtökön már csak sportcipőre, meg pulóverre futja. Tanulom magam, meg a többieket, meg a tananyagot, meg a kritikáját az egésznek. Tanulom kibírni, hogy másfél órás a kurzus, tanulom kibírni, hogy csak másfél órás a kurzus. Tanulom elfogadni, hogy az egyetlen módja az áhított tudás megszerzésének a kitartó munka, és a folytonos kudarcélmény, ami elkezd nem fájni.

Tanulok nem megbántani, odafigyelni, hallgatni, megszólalni, megtartani, elengedni, elfelejteni, megjegyezni, formálni, formálódni, túl lenni, kitartani, újrakezdeni, lelkesíteni, ezerszer újragondolni, megfejteni, kibogozni, összekuszálni, káoszt teremteni, rendet rakni benne, takarékoskodni, félretenni, időbeosztani, kérdezni, nem kérdezni, érteni, megérteni, elfogadni, elutasítani, kritizálni, kritizálva lenni…

Reggel héttől hét negyvenig loptam egy kis időt. Csak úgy feküdtem az ágyban, tea, kávé nélkül, ragyogó őszi napsütés nélkül, és mindenféle gondolat nélkül. Nem tudom, mi lett a mézes ősszel, amikor csupaszín volt minden fa, és A. szobájában figyeltem a gitárra. Azokat az őszöket nagyon szerettem. Ezek meg furcsák. Most épp tompán dereng a napfény. Megint csak lopom magamnak az időt. Talán még tudnék gesztenyebabát készíteni a kicsiknek…