Horizont

2017.nov.12.
Írta: perselus. Szólj hozzá!

"mégse veszi észre, amire figyelnie kellene"

"magát megtanították ezer mindenre, mégse veszi észre, amire figyelnie kellene" 
(Szabó Magda: Az ajtó)

 

Már nem emlékszem pontosan, mikor kezdődött. Arra sem, hogy mikor tűnt fel. Egyszercsak természetes lett, hogy nem indulok el sehová, nem csinálok semmit. Nyáron volt a legrosszabb, amikor a teljes bizonytalanságban nyűglődtem itthon, egyszerűen nem láttam perspektívát, nem láttam a folytatást, és ahelyett, hogy feltöltődtem volna csak vegetáltam a rémes semmittevésben, a fullasztó melegben, és szó szerint semmihez nem volt kedvem. Nagyon rossz volt, de nem volt ötletem, mihez kezdjek, úgyhogy csak úgy hagytam folyni a napokat. 

Olvasni már évek óta nem tudtam örömmel, nem is éreztem, hogy hiányzik, szép lassan megutáltam mindent, amit öt-hat évvel ezelőtt annyira szerettem: a színházat, a zenét, úgy összességében a kulturális programoktól felfordult a gyomrom. Ezt még leírni is fáj kicsit, átélni sem volt sokkal kellemesebb, szépen lassan már nem maradt semmi hobbim, semmi olyasmi, ami feltölt, ami kikapcsol. Úgyhogy próbáltam a körülöttem lévő emberekből szerezni energiát, és ügyesen fenntartani annak a látszatát, hogy tulajdonképpen teljesen rendben vagyok. 

Nem is tudom, mi adta a végső lökést, talán valamelyik átbeszélgetett éjszaka, mindenesetre beláttam, hogy ez így nem jó, nem mehet így tovább, mert az idő csak telik, én meg állok a nagy semmi közepén, és az összes hatalmas tervemet elengedtem, lemondtam mindenről, csak ahhoz ragaszkodtam olyan nagyon, ami nem adott, csak elvett. És téyleg megtanítottak engem ezer mindenre, mégsem vettem észre, amire figyelnem kellett volna. 

Aztán vettem magunknak színházjegyet. Gondoltam, Szabó Magdát mindketten szeretjük, és azért mégis csak kár lenne, hogyha a századik születésnapját nem ünnepelnénk meg sehogy, szóval nem annyira lelkesen, de elindultam a Csokonaiba, egyszereplős darabot úgysem láttam még, és az előadás előzetesét nézve-hallgatva (az akkor még számomra ismeretlen) Nagyváradi Erzsébet hangja már akkor megvett kilóra, szóval a darab kapott tőlem egy esélyt. 

agyigo1.jpg

Kép: https://jasznaplo.hu/galeria/egyeb-rendezvenyek-2017/szabo-magda-100-agyigo-2017

És szerintem ott kezdődött el. Mert ugye kell valami felforgató, hogy az ember rendbejöjjön utána. Nem is tudom, érdemes-e írni a darab energiáiról, meggyőződésem, hogy át kell az ilyesmit élni, mindenesetre a második felében éreztem, hogy elindul valami, de nem nagyon akartam elengedni, meg főleg nem akartam sírni, de a zárlatnál nem ment már a hűvösködés és eltörött a mécses, éjszaka pedig otthon tényleg átszakadt bennem valami gát, mert végre elvágtam egy rég elvágásra váró szálat, és elsirattam az évekig húzódó fájdalmas - nem is tudom minek nevezzem - játékot? kapcsolatot? viszonyt? akármit. Már nem számít. 

Később, némi szelíd és kevéssé szelíd noszogatás eredményeképpen elmentem újra táncolni, nem is tudom, mikor voltam utoljára. És jól esett, élveztem, és nem szorongtam tovább. Kézbe vettem egy könyvet, amit örömmel, nem kényszerből olvastam, aztán még egyet, és kezdtem úgy érezni, hogy újra élek. Élünk. A héten két koncertre is elmentünk, korábban nem is voltunk még együtt koncerten. 

Ma pedig elindultam a Spirit Színházba. A bejegyzés ezen részét még az odaúton írom, a vonaton. Nem is tudom, mire számítok, mindenképpen a múltkori katarzisra, némi pityergésre újra, és valami furcsán intim színházélményre, tekintve, hogy úgy hallottam, furcsa hely ez a Spirit Színház, konkrétabban a színészek a nézők között játszanak. Nem lehet elbújni. Sem nekik, sem nekünk. 

ajto2.jpg

Kép: http://magazin.spiritkozpont.hu/szinhaz/szabo-magda-az-ajto-a-spirit-szinhaz-szinpadan/

Ezt a részt pedig már hazafelé írom - nem könnyen, de boldogan. Tényleg furcsa hely a színház, mert a darab előtt és a felvonások között élőzene szól, a hely sem hozza a kalsszikus színházélményt, nincsenek hatalmas terek, sem színpad, és úgy összességében nem éreztem semmi megkonstruáltságot, minden húsbavágóan őszinte volt, a darab első percétől az utolsóig. 

Hegyi Barbara, Nagyváradi Erzsébet és Nagy Enikő együtt rettentő erős triót alkottak, és ismét bizonyították, hogy semmi szükség túlzásba vitt díszlet-jelmez-eszközhasználatra, ami igazán számít a színházban, az a hitelesség. Hiába a show meg a látvány, ha nincs mögötte őszinteség, akkor nem ér semmit. Nagy Enikő Sutu szerepében remekül helytállt, az előzetesből nem igazán tudtam hová tenni az ő karakterét, de már látom, hogy fontos pillére volt a darabnak. A csodálatos Hegyi Barbara tökéletes Emerencet hozott, kőkemény volt, szilárd és tiszta, és végtelenül szerethető, épp amilyennek az ember Emerencet képzeli, a gyönyörű Nagyváradi Ezsébet pedig Molnár Annaként is hibátlan volt, mintha rá szabták volna a szerepet, egyszerre volt naiv, kíváncsi, határozott. Eszembe jutott életem összes Szeredás Emerence, akik engem soha nem engedtek az Ajtó mögé. 

Jól sejtettem, hogy megríkat a darab, annyira közel voltak a színészek, hogy lehetetlen volt nem bevonódni, pedig egészen sokáig gondoltam, hogy kemény leszek, de esély sem volt rá. Az pedig már csak a cseresznye a hab tetején, hogy Nagyváradi Erzsébet nem csak színésznek remek, hanem tüneményes ember, akit meg szabad várni a darabok után, nem vonul ki a művészbejárón (ami szerintem a Spiritben egyébként sincsen). 

Szóval úgy érzem, újra szeretem a színházat. Úgy érzem, kedvem van olvasni, zenét hallgatni. Elkezdtem észrevenni, amire figyelnem kellene. Furcsa érzés újra élni. 

 

Jelek

Én az első egyetemi évem legelső napjától kezdve azt gondoltam, sőt, tudtam magamról, hogy kitartóan, és szorgalmasan igyekszem a doktori iskola kapui felé. Az más kérdés, hogy ez a céltudatosság átcsúszott-e arroganciába, vagy sem. Én mindenesetre szeretem azt hinni, hogy csak egy icipicit súrolta maximum a határát. A felhalmozott tudáson és az elolvasott tanulmányokon túl a saját kis világomról tanultam a legtöbbet ezalatt a majdnem öt év alatt.

Őrületes módon kezdtem el keresni az elején. Érdekelt minden, tudni akartam mindent, és megérteni amit csak lehet. Meg akit csak lehet. És évekbe telt rájönni, hogy nem lehet mindent és mindenkit megérteni. És hogy nem sikerülhet minden, és hogy igenis vannak dolgok, amik meghaladják a képességeimet, meg a mindenféle kapacitásomat, akárhogy is igyekszem. Utáltam erre rájönni. Fájt. Mindenféle falakba ütköztem mindenféle védőruha nélkül, mert én aztán bátran indultam neki.

Szóval belekezdtem egy csomó mindenbe. Mondjuk nemigen éreztem azt. Sose voltam közönyös, vagy ilyesmi, sőt, eleinte nagyon is lelkes voltam, de ez mindig viszonylag hamar elmúlt (egész létezésem során mindig mindennel így volt, kivéve azokat a pontokat, amelyek végül belém fészkeltek és lecövekeltek, és nem is valószínű, hogy rájuk unok, vagy elmúlnak). A kezdeti lelkesedés után jöttek azok a bizonyos falak, és azokkal én sose tudtam mit kezdeni, úgyhogy sok mindent félbehagytam, és ez egy idő után rettenetesen frusztrált, mert tudtam, hogy így senki nem fog már komolyan venni — akkor sem, ha épp az ellenkezőjét mondják. És amikor már a teljes bizonytalanságban gyötrődtem, és biztos voltam benne, hogy feladom az egészet, mert nincs semmi értelme, és amúgy sem nekem való, na, akkor szembe jött a folyosón.

asl_alphabet_by_bellavoce4-d38tfq2.jpg

Igazából szó szerint szembe jött a folyosón, a maga kis mosolygós szőkeségében, és azt hiszem (ha nem is abban a pillanatban) már aznap sejtettem, hogy megvan. Gyorsan kinyomoztam az aprócska részleteket, és (ez hétfő volt) szerdán már hivatalosabb keretek között is találkoztunk. Előtte nézegettem a fonomimikai ábécét (és megtudtam, hogy daktil is létezik), megnéztem a 2009-es jelnyelvi törvényt, jól megjegyeztem, hogy nem mutogatás, hanem jelelés, felkészültem arra, hogy szó esik majd a nyelvjárásokról, mindenféle nyelvészeti kérdésről szóval alapvetően felkészültem sok mindenre, csak arra nem, hogy Ő is siket. Korábban még nem találkoztam siketekkel, korábban még senkivel nem találkoztam, aki jelnyelvet használt volna. Zavarba jöttem. Ő nem. Csak én. Na, akkor már tudtam. Hogy őszinte legyek, ez nem is tudás volt, hanem egy elementáris villámlás.

Meddig könyörögtem egy jelért... Amúgy már korábban is voltak, aprócska jelek, még gimiből emlékszem, hogy a város egy adott pontján mindig láttam kiírva, hogy lehet tanulni jelnyelvet, de sosem vettem rá magam. Emlékszem a korábbi egyetemi évek során kapott e-mailekre a jelnyelv-tanulásról, emlékszem arra a siket nénire, akivel egy kórházban futottam össze négyéves korom körül, emlékszem, hogy egy jó ideje (évek óta) gondolkodtam már a dolgon, de valahogy sosem talált rám. Meg én se rá. 

Az első órán a mimikáról beszéltünk, az ábécét tanulgattuk, Ő (akkorra már tudtam a nevét, K.) általában jelelte is, amit mondott, én meg csak bámultam, és teljesen elvarázsolt. Úgy az egész. Hogy itt ez a nonverbális kommunikációs rendszer, és én ezt megpróbálhatom elsajátítani. Akkor és ott sok idő óta először azt éreztem, hogy megtaláltam a helyem, rendben vagyok, a világ kinyílt, és megint érdekes. Ettől a naptól kezdve otthon minden nap órákat töltöttem kutakodással, mindent szerettem volna tudni a jelnyelvet használó közösségről, magáról a jelnyelvről. Újra lelkes voltam. Rég voltam már lelkes. Jó volt.

1c78f32ebdd78a8f9147d76d39ae2d8d.jpg

Gyakoroltam szorgalmasan, mindig kicsivel többet, mint amennyit „muszáj” lett volna, bár semmit sem éreztem kötelezőnek, minden perc ajándék és élmény volt. K-val szerettem volna beszélni. Szerettem volna óra után megszólítani, kérdezni tőle, megismerni jobban, de szorongtam. Nem miatta. Magam miatt. Fogalmam sem volt a zseniális szájról olvasási képességéről, jelelni nem tudtam még elég jól, nem igazán tudtam, hogyan kellene közelednem. Olyan érzékeny dolog volt ez, mint amikor nyolcévesen akartam az első angol lektorommal beszélgetni.

Aztán csak összeszedtem magam, ez a lényeg, kommunikálni, nem rágörcsölni. És megértettük egymást. Minden probléma nélkül. Nem is tudom, mitől tartottam, éppen olyan természetesen tudtam/tudok Vele beszélgetni mint bárkivel, sőt, talán még jobban is megy, mert mellette nem érzem azt, hogy mérsékelnem kellene a mimikám és a gesztusaim használatát, lehetek ösztönös, és nagyon-nagyon kevés ember mellett lehetek ösztönös. Ez borzasztóan sokat jelent.

77c03d4d99f939664734b22c1c8b41ca.jpg

Örülök, hogy mindent, amibe eddig belekaptam ott mertem hagyni, félre mertem tenni, és bele mertem vágni egy ilyen varázslatos, de nehéz dologba. Örülök, hogy egyre többen figyelnek oda rám, amikor beszélek róla, hogy egyre többen lelkesítenek és biztatnak. Hogy mások is azt mondják, hogy na, ez az. Hogy ezt érdemes. Örülök, hogy lassan megoldódnak a dolgok, hogy el tudok engedni fölöslegesen szorongatott lufikat, hogy ki merek mondani eddig kimondatlan dolgokat, hogy át tudok formálni eddig fájó pontokat. Örülök, hogy sokkal nyugisabb lettem (leszámítva a méltatlankodó pillanatokat), hogy már nem ébredek minden nap görccsel a gyomromban.

Azért néha picit még mindig zavarba jövök. Amikor elfelejtek K-ra nézni, úgy mondok neki valamit. Amikor nem szembe ülök vele, hanem mellé. Amikor nem artikulálok rendesen. Amikor sötét van, esik, ő vezet, én meg mondanék valamit. Amikor a világ legtermészetesebb dolgaként ölelhetem meg. Amikor nem mondok semmit, de ő látja, és nem hűvösködik, hanem vigasztal, mint egy kisbabát. Amikor alkalom adódik mással is jelelni. Amikor vizsga után kiemelnek, és azt mondják (azaz jelelik) hogy szükség lenne rám. Amikor eszembe jut, hogy ha kitartó leszek és ambiciózus, akkor tényleg értékes dolgokat fogok csinálni. Hálás vagyok ezért a sok rám szakadó csodáért. Hálás vagyok a jelnyelvért. Meg azért a folyosói találkozásért K-nak.

 love-1049804_960_720.jpg

Nem bír kimondatlan maradni

Rettenetesen keserű végignézni azon, hogy az, aki ma vagyok, majdnem minden tekintetben szemben áll azzal, aki terveztem lenni, akivé tenni akartak, aki én magam is lenni akartam. Szeretném én elhinni az egyébként hiteltelen, irreális, ellentmondásokkal teli motivációs tanácsokat, meg az értékesembervagy-ot, de őszintén szólva nem értem, hogy hogyan lehet önámítással, és folytonos hazugságokkal eltakarni mindent, ami fájdalmas. Nem bír kimondatlan maradni.

Fáj, hogy komolytalan vagyok. Hogy folyton csak keresek, és nem tusom megtalálni azt, ami igazán fontos, ami igazán érdekel, áramoltatom magam körül a dolgokat, de nem olyan kellemes flow-élményszerűen, hanem cserélgetem, felveszem, eldobom, nem vagyok kitartó, ezért már nem is vesznek komolyan, csak belekapok mindenbe, aztán félreteszem, mert valami jön, ami jobbnak, érdekesebbnek tűnik. Már saját magamat sem veszem komolyan, mert nem tudok egyenletes, jó teljesítményt nyújtani, mert csapongok mindenfelé, nem vagyok koherens.

Fáj, hogy nem vagyok tehetséges. És fáj, hogy hároméves korom óta ennek ellenkezőjét hallgatom, pedig nem igaz. Átlagos vagyok. Vagy még az se. Attól nem leszek tehetséges, hogy képes vagyok elsajátítani olyasmit, amit bárki képes lenne, hogy létre tudok hozni már kész anyagból valami újnak nem nevezhető kontaminációt, sőt, attól sem leszek tehetséges, hogy egy csomó flancos idegen szót használok, nem megy egyszerűen semmi, mindennel megküzdök, és úgy semmi sem sikerül, ahogy tervezem. Nem írtam jó verseket, nem voltam különösebben jó azon ezer dolog egyikében sem, amibe belekaptam, sőt, még csak sokoldalú sem leszek attól a sokféle inkoherens és felszínes tudástól, amit összekapkodtam.

Fáj, hogy nem vagyok kedvesebb, ezért nem szeretnek. Képtelen vagyok nyitni, mert megijeszt az újabb összetörés kockázata, félek őszinte lenni azzal kapcsolatban, amit érzek, félek kötődni, és közeledni, ha közeledek félek attól, hogy túlzásba viszem, és akkor újra ellöknek, ha ellöknek félek távol maradni és újra közeledni is, és közben irigy vagyok mindenkire, aki normálisnak tűnik, és átlagos emberi kapcsolatokkal képes operálni. Fáj, hogy hiába fektetek energiát és időt az emberi kapcsolatokba, egy maroknyi kivételével szétperegnek, elromlanak, eltűnnek. Félek attól, hogy nem kellek senkinek, csak megtűrnek, elviselnek, minden szeretet ellenére, amit kapok, félek ettől.

Fáj, hogy mások címkéi mentén szervezem magam. Hogy megkonstruáltam egy személyiséget, aminek nincs is semmi köze hozzám, de már megszoktam, és legalább így vagyok valamilyen, mert az elvárások nyomán ez is kialakult, hogy nem akarok semmilyen lenni. Nem találom igazán saját magam emögött, inkább még gyűjtök, és saját magamra ragasztok én is néhány címkét, és próbálok nem kizökkenni a szerepeimből.

Fáj, hogy nem vagyok szép, és hogy a szépség hiányának ellensúlyozására mindenféle külső instrukciót kapok. Jaj, csak egy kicsit ha fogynál, ó, ha kicsit jobban sminkelnéd magad, csak egy kicsivel hordanál stílusosabb ruhákat, ó, hát ez tanulható, nem kell túlkapni, csak legyél természetes, de azért egy kicsit jobban összerakhatnád magad… A végtelenségig tudnám sorolni, és valahogy ez korábban annyira nem zavart, mint most. Sosem voltam még távolabb attól a külsőtől, amit szeretnék, de tisztában vagyok azzal, hogy a vágyott szépséget megközelíteni sincs esélyem, és tudom jól, hogy nem egyetlen sztenderd szépség létezik, és hogy mindenki saját magához képest, és hogy ez kb. ezredleges dolog, de nem hazudom többet inkább azt magamnak, hogy a szépség nem számít, mert aki szép, és beleesik a horizontomba, az igen könnyen elboldogul a szépségével, teljesítményétől függetlenül.

Fáj, hogy folyton kioktatnak, és mindent jobban tudnak nálam, és tippeket adnak azzal kapcsolatban, hogy mit rontottam el eddig, és mit ne csináljak többé. Ez néha roppant áldásos, sőt, vágyott, de néha bőven elég lenne csak annyi, hogy óteszegény. Pingponglabdának érzem magam, a ne felelj meg senkinek, csak az én tanácsaimra hallgassok között, közben üvölt a fejemben, hogy tulajdonképpen ez mind hülyeség, mert csak és kizárólag a saját viszonylatomban lennék értelmezhető, de fogalmam sincs, hogy mások hogy oldják meg magukban ezt a konfliktust.

Fáj, hogy fölöslegesen fektetek energiát egy csomó mindenbe, és várom, hogy majdcsak lesz belőle valami hasznom, és az mindig elmarad, csak annyit tudok mindössze elérni, hogy egy monomán őrültnek tartanak, és ez sajnos csak annak nézhető el, aki valóban tehetséges is, így én is félbolondnak érzem magam. Pedig akkor is azt gondolom, hogy félárbocon semmit sem érdemes csinálni, és aki bármibe szenvedély nélkül kezd bele, az inkább bele se kezdene.

Fáj, hogy nagyképűnek tartanak, pedig az önbizalmam a nulla környékén stagnál, nem érzem magam igazán képesnek semmire, nem érzem, hogy sikerült volna bármi eddigi pályafutásom során, csupa átlagos dolog, amit bárki meg tud csinálni, sokfelé jártam, sok mindent csináltam, tök jó, de akkor mi van? Sose felejtem el, hogy mekkora outsider voltam már általános iskolában is, talán az egyetlen dolog, ami stabil és viszonylag biztos volt mindig, az a tanulás volt, ennek köszönhetően egy csomó haszontalan lomot tárolok a fejemben. ez senkit nem nyűgöz le, sőt, nagyjából szégyellnivalónak érzem, mert ugye az intelligencia meg a tanultság…

Nem vagyok határozott. Nem vagyok agresszív. Törékeny vagyok, és sokszor össze is török. Nem vagyok laza, minden nap befeszülök, és remélem, hogy nem bántanak újra és újra (de). Nem vagyok rendben sem a világgal, sem saját magammal, és nem is kívánok többé ezzel kapcsolatban hazudni, keserű vagyok, megalázott, és összetört. És fájnak a méltatlan sérelmek (a méltó sérelmek is fájnak). Nem vagyok erős, nem tudok csak úgy túllépni ezeken, és nem tudok az igazságtalanságokra legyinteni. Nem vagyok szar ember, nem vagyok könnyen megközelíthető, nem vagyok bájos, nem vagyok konformista, de őszinte vagyok, és hűséges, és ugyanúgy vágyom a szeretetet, mint bárki. Mint egy kisgyerek. Taktikázás, tervezgetés, és játszmázás nélkül.

tudomány + inspiráció = szerelem

A tudományos munka nehéz. Illetve én úgy gondolom, hogy az lehet. Csupa megválaszolatlan kérdés, meg járatlan utak, lebegő kérdőjelek mindenfelé. De erről már máskor is írtam emlékeim szerint. Mindemellett azt is gondolom, hogy a tudományos munka vonzó. Aligha van annál vonzóbb. Az ember felfedez, újat mond, alkot. A tudományos munkát végző emberek furcsák, persze minden ember az, de én őket látom közelebbről. Van bennük valami rejtélyes elszántság, meg törekvés, főleg azokban akik igazán kiemelkedően jók. Én mindig valami ilyesmit szerettem volna csinálni, már amikor nem színésznő akartam lenni éppen. Aztán jött az egyetem és azok a bizonytalanságok amik elkezdtek szorongatni, meg egy idő után az a búskomorság, ami csak mostanában szakadozik fel. A ’nem vagyok elég jó’ meg a ’ha jó vagyok nem vagyok elég alázatos’ meg a ’ha alázatos vagyok nem vagyok elég határozott’ érzése, és a gondolat, hogy hagyom az egészet, hadd ússzon el minden törekvés, minden áttanult nap, éjszaka, hét, hónap, satöbbi. Meg jöttek az olyan emberek, akik elbizonytalanítottak, vagy azzal, hogy érzésem szerint túlértékeltek, vagy azzal, hogy akármennyire erőlködtem egyszerűen nem vettek észre. Szóval kerestem magam, amúgy is, meg kerestem magam ebben az új, nagyon speciális közegben, és valahogy sehova sem tudtam bepasszírozódni, innen is, onnan is kilógtam, ezért, vagy azért, szóval lebegtem valahol, és egyensúlyozgattam. Ez a félév is nagyjából erről szólt, kerestem magam, meg azt, hogy merre lépjek most, hogy a BA-nak vége. Most úgy éreztem, hogy a rengeteg rám szakadt szabadidőt nem tudom teljesen jól kihasználni, hagytam sok-sok értékes napot elúszni, mert egyszerűen ott volt bennem valami gát, ami sehogy sem bírt átszakadni. Az új feladataimba akár maximális energiával is beleugorhattam volna, de annyira befeszültem a vélt vagy valós kudarcoktól, hogy csak óvatosan nyúltam a szakirodalmakhoz. Valahogy megijedtem attól, hogy kiszerettem ebből az egészből. Tanakodtam, hogy mi történt a kapcsolatunkkal, olyan szép és kiegyensúlyozott volt, olyan szemellenzősen szerelmes voltam a tudományos munka gondolatába, hogy nem tudtam ebbe igazán belenyugodni. Piszkált, de sehonnan nem kaptam megerősítést, igazából elbizonytalanítást sem. Úgyhogy nagyszerű átlaggal, ámde bizonytalanul fejeztem be ezt a félévet.

qm.jpg

Aztán meg jött a hír, hogy január 15-én lehetőségem lesz meghallgatni egy (nem hivatalos nevén) nagydoktori dolgozat védését? vitáját? a lényeg, hogy az MTA-ra bejutottam és végre szakmai impulzusok értek, olyan töménységgel, amilyenre vágytam régóta. Voltak megmosolyogtató pillanatok persze (kötelező telefoncsörgés például), de valamit visszakaptam. Nagyjából három és fél órán át tudtam figyelni, nem álmosodtam el, nem untam magam, nem lettem türelmetlen. Igazából izgultam (na, nem mintha kétségeim lettek volna a jelölt alkalmasságával kapcsolatban), aztán meghatódtam, aztán valahogy elkezdett derengeni bennem az a régi szerelem. Hogy ott van fent a pulpituson egy ember, egy olyan ember, aki borzasztó szorgalmas, kitartó és nagyon céltudatos. Hogy nekem is valahogy úgy kellene. Nem bizonytalankodni, nem sajnálkozni, hogy nem megy úgy, ahogy szeretném, hanem csinálni, teljes erőbedobással, aztán a többi talán majd jön magától. Most újra olyan lelkes vagyok, mint az elején. 15-én egyébként ezután a tényleg megható esemény után még egy könyvbemutatóra is átsétáltunk, és ott is jött, amire vártam, okos gondolatok okos emberektől, nem felfoghatatlan formában, tudományos, de nem tudományoskodó, olyan otthonos volt, pedig nem is a szívemhez legközelebb álló tudományterülethez kapcsolódó könyvekről beszéltek. Most nagyon hálás vagyok azért a január 15-ért. Úgy érzem, rengeteg inspirációt kaptam, és már semmi kedvem félbehagyni. Túl nagy szerelem ez ahhoz, hogy csak úgy hagyjam elmúlni.

 

linguistics-wordcloud.jpg

Amihez nem ragaszkodsz

Veled marad, amihez nem ragaszkodsz.
Felfoghatatlan bolygópályán keringve
meg-megközelít olykor
és olyankor
az örömtől fölsír a pillanat.

(F.Á)

A dolgok megtalálnak, akkor, amikor a legkevésbé sem vágysz utánuk, amikor a legkevésbé sincs rájuk szükséged. Ezt már régebben megfigyeltem. Tizenéve a szomszéd lányok meg én ültünk az árok partján a házunk előtt, és azon filóztunk, hogy miért nincs a faluban játszótér? Elvoltunk mi otthon, a kertben, eljátszogattunk, de egy játszótér mégsem olyan, az valami szakrális találkahely, valami gyerekbirodalom, valami ami nem a felnőtteké. Még petíciót is írtunk, és körbe akartuk hordozni a faluban (Kedves Gyerekek, bizonyára ti is elgondolkodtatok azon, hogy milyen jó lenne egy játszótér…), persze végül nem lett belőle semmi. Aztán még valamikor nyár végén, ősz elején nálunk volt az unokaöcsém, aki egy energiabomba még mindig, folyton rohan, folyton menne, hatalmas barna szemekkel bámulja a világot, és csupaszív, és akkor is imádnivaló, amikor a hasamon ugrál. Kirándulni akart, de mindenáron, és mivel a falu még mindig falu a lehetőségek korlátozottak, nincs semmi, csak a természet, a színesedő fák, a nagyjából szmogmentes levegő, a folyó, effélék. Szóval kapott egy távcsövet a nyakába meg egy hátizsákba kekszet, innivalót, aztán mentünk egy falukört, és már van játszótér. Eddig még nem láttam, és nem a legcsodálatosabb játszótér a világon, de van. Engedtem a kísértésnek, és a beleszorulást kockáztatva beleültem ebbe-abba, és vigyorogtam, de jó, hogy már van játszótér, és milyen kár, hogy már tökmindegy…

swing_childhood_mood_fun_joy_nostalgia_tour_ultra_3840x2160_hd-wallpaper-318484.jpg

 

És nagyjából erre a sémára épül eddigi életem majd’ minden eseménye, tele elszalasztott nagy pillanatokkal, ki nem mondott félszavakkal. Aztán (amikor már tökmindegy) megérkeznek a nagy pillanatok, meg a félszavak. Amikor már nem érdekel, megkapom. Amikor már elfelejtem megtalál. Nem mintha lenne okom panaszkodni, az eddigi szakaszaim közül a mostani a legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb, de épp ezért most van a legtöbb vesztenivalóm, úgy őrizgetem a kincseimet mint valami anyatigris. Milyen jó, amikor valamit csak úgy csinál az ember, nem célelvűen, hanem az alkotás öröméért, amikor nincs tétje. Egyszer azt mondták nekem, hogy az a baj tulajdonképpen, hogy mindennek nevet akarunk adni, mindent meg akarunk érteni, mindent irányítani és birtokolni akarunk. Általános iskolás koromban rengeteg versenyre jártam, főleg szavalóversenyekre. Amire emlékszem: masszív hányinger minden egyes alkalom előtt, pánik, hogy elfeledem a szöveget, és rettegés, hogy mi van, ha nem érek el semmilyen helyezést. (Ez az az időszak volt, amikor még probléma nélkül és örömmel tudtam verseket olvasni és megtanulni, na meg még előadni is). Utáltam a versenyeket, de valahogy mégis szerettem, mert sikerélmény volt, mert amíg mondtam azt a nyomorult verset, figyeltek rám. Akkor nem kellett fegyelmezettnek lennem. Aztán már nyolcadikos voltam, és az egészet valahogy meguntam, és gondoltam még egy utolsó próza belefér, (Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére.), fogalmam sincs miért választottam nehéz, erősen archaikus hatású, és halálosan szomorú szöveget, de azt hiszem mindig is ilyen teátrális típus voltam. Szóval egy könyvtárban volt a verseny, a szöveget tudtam, kicsit unatkoztam, és egyáltalán nem érdekelt már a helyezés, és a zsűri elnöke elsírta magát a szöveg vége felé (biztos ő is ilyen teátrális típus volt) és megnyertem. És nem érdekelt. Örültem, de közel sem vágytam annyira, mint a korábbi években, csak elmosolyodtam, megköszöntem.

Szerintem mindenki ismeri azt a vágyakozást, amikor az ember úgy érzi az életét is odaadná, ha megkaphatna valamit, és akárhogy kapálózik nem éri el, és minden este bőg, de csak titokban, amikor nem látja senki, mert ezt nem lehet kimondani, ezt nem lehet megmagyarázni. Ez természetes emberi tapasztalat, de azzal még nem tudok mit kezdeni, amit akkor érzek, amikor végre megérkeznek a már annyira nem is vágyott dolgok. Az valami nagyon bizonytalan, nagyon érthetetlen érzés, nem közöny, de nem is öröm, nem megnyugvás, de nem is izgatottság, valami nosztalgia, valami melankólia, nem navégre, de nem is jajdejó. Még küszködök azzal, hogy méltósággal fogadjam a semmit. De már kicsit jobban megy, mint régen. Már nem elsősorban tárgyi hiány ez, most a gesztusok nem érkeznek meg, a lehetőségek, az eredmények, az érzések. Azt hiszem, meg kell tanulnom lazábban kötődni, finomabban vágyakozni, képlékenyebben tervezni. Nem várni semmilyen boldogságra. Valamikor úgyis megérkezik. Majd amikor már nem lesz olyan fontos.

 

de nincs hova

Tegnap jöttünk vissza Debrecenbe Pestről. Nem mertünk vonattal jönni, mert ki tudja, elindulnak-e, nagy csomaggal voltunk, tengerimalacokkal. Az állomáson tett ki minket az autó, a szüleim elénk jöttek, hoztak enni, hoztak krumplit, hagymát, miegymást. Pest jó volt, régen látott barátokkal találkoztunk, sok-sok beszélgetéssel, nyárvégi együtt evésekkel, koktélozással, sütizéssel telt a hét, meleg volt, és nyugi. Az internetet valamelyest igyekeztem kizárni, de csak szembe jött velem a mindenség. Az alapszorongásom megvan, de egy ideje már nem szimpla szorongás. Persze jönnek folyton az egyébként segíteni akaró és néha segíteni is tudó bölcsességek, a pozitív gondolkodásra biztatás, az érvek, hogy miért is legyünk boldogok, és miért ne elégedetlenkedjünk. Tudom, csapong a gondolatmenetem. Néha elhatározom, hogy több salátát eszem, hogy nádcukrot fogok használni, hogy minőségi szempillaspirált veszek, hogy megengedek magamnak néhány új ruhát. Tanulgatok franciául, néhány dalszöveget már meg is értek, a tengerimalacoknak jó minőségű tápot igyekszünk venni, ha már megszerettük őket, legyen valami kellemes a napjaikban. Készülök az egyetemre is, bár még nem egészen állt össze az órarendem, próbálok motivációt keresni, igaz, nyáron jóval hatékonyabb is lehettem volna, de sebaj, majd szeptembertől. Ha a hosszú távú terveimről kell beszélnem már nem tudok. Nem tudok már hosszú távra tervezni. Eddig sem voltam különösebben büszke arra, hogy magyar vagyok (George Carlin, amerikai stand-up zseni beszélt erről, valamilyen nemzetiségűnek születni nem eredmény, csak véletlen), most viszont kétségbeesett vagyok attól, ami történik körülöttem. Ezeregyszázan írtak-írnak (nálam jóval okosabb, élesebben látó emberek) a menekült-helyzetről. Ott a mellettük álló, segítő csapat, meg a fröcsögő gyűlölködők, látom mindkét oldalt, hallom mindkét hangot. Én csak sírni tudnék. Ha menekülnöm kellene – nem lenne hova. Azt látom, hogy gyűlölködőből rengeteg van, legyél akármilyen, úgyis gyűlölni fognak, vagy a bőrszíned miatt, vagy a vallásod miatt, vagy a nézeteid miatt, vagy a szexualitásod miatt, vagy a személyiséged miatt, teljesen mindegy. Azt is látom, hogy a szeretet ritkán kifizetődő, általában csak adod, adod, és kegyelmi állapot, amikor vissza is kapsz belőle. A véleményem természetesen megvan menekült-ügyben, egyszerűen azt gondolom: ha tudsz, segíts annak, aki rászorul. Legyen szó bárkiről: éhező gyerekek innen, az országból, szír kismama, aki a pályaudvaron kell megszülje a gyerekét, a hajléktalan az utcádban, tökmindegy. Bizalmatlan vagyok én is. Valaki úgyis elvágja a torkom, vagy a szír kismama, vagy az őt gyűlölő nagymagyar skinhead. De összességében ezt érzem: nem tudok odafigyelni a dolgaimra, mert olyan univerzális bizonytalanság lebeg a fejem fölött, hogy nem tudom, hogy érdemes-e egyáltalán belevágnom a félévbe, vagy három hét múlva cuccolnom kell, és elgyalogolni valami faluba, ahol nem lelnek rám. Nem tudom, hogy egy hónap múlva még lesz-e pénzem húsra, vagy akkora szarban leszünk, hogy  még kenyeret se tudunk venni. Fogalmam sincs, hogy odamehetek-e segíteni egy kisgyereknek, aki elesik az utcán, vagy odaugrik rögtön valaki, és belém szúr egy kést mert mocskos hazaáruló vagyok. Fogalmam sincs, hogy megöleljem-e minden egyes adandó alkalommal azokat, akiket szeretek, vagy inkább ne szeressek senkit, mert fene tudja mennyit lehetek még velük, aztán ha már nem, ne fájjon annyira. Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy tegnap ott vártak a szüleim az állomáson, a négyéves szír kissrác meg lehet sose látja többet a szüleit. Hirtelen minden kedvesség, minden apró szeret-morzsa értéke megszázszorozódott, hirtelen belekapaszkodnék azokba, akik fontosak. Semmi beleszólásom, semmi hatalmam, semmi szavam nincs, de őszintén remélem, hogy helyrebillen a rend a közeljövőben, hogy nem kell halálos fenyegetéstől tartania annak, aki segít, hogy nem kell a segítőknek attól rettegniük, hogy bármi bajuk esik, hogy bántják őket akiknek segítenek, hogy bárki bárkit bánt. Ez nem az a szorongás. Nem az az egyetem előtti, kellemes, őszi nyugtalanság. Ez nem is a saját hangom. Azt már rég elvesztettem, agresszív volt, nem szerették. Nem tudom, hogy merrefelé lépjek, mire várjak. Elszorul a torkom mikor látom, hogy ember hogy bánik más emberrel. Tudom: én is lehetnék ott. Menekülnék. De nincs hova. 

 

img_8845.jpg

 

(Csata Judit fotója Palya Bea tegnapi koncertjéről)

 

Summertime sadness

Megint nyár van. Folyton ez. Sose szerettem úgy igazán, ahogy szeretik az energikus kiskölykök, akik minden nap a strandon úszkálnának a gyerekmedencében, vagy a nagy kalandorok, akik minden nyáron felfedezik a világot. Meleg van. De nem egyszerűen csak meleg, hanem elviselhetetlen, párás, fullasztó hőség, a teraszra nem lehet kilépni mezítláb, a lakásban minden redőny lehúzva, egész nap pörgeti a levegőt a ventilátor. Nem hiszem, hogy nagyon életrevaló lennék. Idén nem utazom sehova, idén nem nézek szép tájakat, ha csak nem az udvart az ablakból, nincsenek nagy terveim, nincs rendszerem. Néha esténként eszembe jutnak régi apróságok, táborokból egy-egy pillanat, túrák, kirándulások, olyankor vigyorgok. Régebben építettem homokvárat, voltunk a Balatonon is, volt búvárszemüvegem, még a vidámparkot is beiktattuk, nem is olyan régen. Szeretem az állatkertet, mikor kevés benne az ember, szeretek azon tanakodni, hogy miféle sztereotípiák tapadnak az évszakokra, és keresem a tavalyi hangulatomat. Belekapok mindenféle dologba, biztatást várok, de nem igazán gondolom komolyan. Régen úgy gondoltam, majd egyszer sokra viszem. Majd egyszer megmutatom… Bár a családom szerint már így is sokra vittem és megmutattam, de mégis láthatatlannak érzem magam. Néha beszélgetünk arról, ki keresne, ha eltűnnénk, kinek tűnne fel a hiány. Lenne-e egyáltalán hiány. Aztán néha tanakszom azon is, hogy nekem kinek a hiánya tűnne fel. Számolgatom az embereket, számolgatom, hányan vannak. Készítek egy skálát pakolgatom őket, milyen fontosak, egy másik skálán elhelyezem saját magam, én mennyire vagyok fontos nekik. Közben igyekszem távol tartani magam tőlük, és nem bántani őket, bár úgy tűnik, ez egy bonyolult folyamat, a legjobb szándékommal is csak olyasmi visszacsatolást kapok, hogy nem jó így, változtass, vegyél vissza, gondold át, ne legyél olyan, amilyen vagy, mert az nekünk nem tetszik. Néha elszomorodom, mert én minden erőmmel igyekszem. Néha lázadó hangulat tör rám, és arra gondolok, senki nem szólhat bele, amíg önmagam vagyok. Összezavarodok a sok ellentmondástól: túl szégyellős vagy, túl agresszív vagy, túl nagyképű vagy, túl szerény vagy, túl közvetlen vagy, túl távolságtartó vagy. Én magam már nem is tudom, milyen vagyok. Mostanában kialakult bennem ez a görcs, ez a megfelelni akarás, és annak az érzése, hogy minden egyes kis vonásomat, minden szokásomat át kellene gyúrni, elfelejteni, újraírni. Hagyni, hogy újraírjanak mások. Mintha folyton szobrászok kereszttüzében állnék, és nem tudnának megegyezni, hogy mit is faragjanak ebből a nagy otromba, hideg kőtömbből. Én meg valahonnan bentről kiabálnék, hogy ne alakítsatok, csak szeressetek. Nem tudom, mi értelme van az énblogoknak. Nem tudom, mi értelme van annak, hogy az ember felmetszi a mellkasát, és a belül kavargó gusztustalanságot mások elé dobja. Nem tudom, megkönnyebbülök-e ettől. Nem tudom, egyáltalán meg kell-e könnyebbülnöm. Tudom, hogy van, akinél biztonságban vannak a dolgaim. Tudom, hogy van aki szeret, és nem akar belőlem kigyomlálni mindent. Tudom, hogy néhány éve én is szerettem magamat. És szerencsére tudom, hogy minden csak átmeneti. Mindig szégyellem az ilyen bejegyzéseket.

 

c79786c764087482fdc6a0da78337c8a.jpg

(nem is)Függök

Nos, tény, hogy az utolsó két napomról nem írtam semmit, de végigcsináltam a hetet, csoki és húsmentesen. Azt nem tudom, hogy annak mi az oka, hogy a két utolsó napról nem írtam (nem igazából emlékszem, hogy mit is ettem). A hús már a végére hiányzott, de meglepő módon azóta nem is ettem édességet, leszámítva azt az egy darab cukorkát, amit ajándékba kaptam tegnap. Nem volt vészes ez az egész, bevallom, könnyített a dolgomon a kánikula is, annyira nem éhezem, mint télen bármikor. Az tűnik fel, hogy hamarabb jóllakok, kevesebb adagokat eszem. Amúgy a ruháim is kényelmesebbek valamivel. Energikusabbnak nem mondanám magam, biztos ahhoz több időre lesz szükség. A zöldségek és a gyümölcsök eléggé ízlenek, viszont még otthon ettem egy joghurtot, az nagyon édesnek tűnt. Minden, ami édes nagyon annak tűnik: a dinnye, az ízesített vizek, a müzliszelet. Most menzakaját ebédelek két hétig, meg mellette gyümölcsözök. Szerintem annyi vizet iszom, mint egy teve. Ma a kér kedvenc fagyizónk mellett is eljöttünk, de igazából meg sem kívántam a fagyit, csak valami hideget. A reggeli gyümölcsöket nem sikerült megenni, szóval a málna összenyomkodva fagy éppen, az lesz ma fagyi helyett. Otthonról hoztam elég eleséget vacsorára, úgyhogy hálistennek nem kell főzni se. Nem fogadkozom, de ősztől szerintem visszatérek rendesen a piláteszhez, heti kettő, intenzíven. És igyekszem nem visszafüggni a csokira, ez persze mostani állapotomban elképzelhetetlennek tűnik, mert most egy csíkot sem bírnék megenni. (Vettünk ma kekszet, még nem kóstoltam meg, de gyanakszom, hogy az is túlontúl édesnek tűnne). Szóval nem bánok semmit sem. Azzal együtt, hogy néha picit megkordult a hasam, és csak ténferegtem otthon valami rágnivaló után, teljesen megérte. :)

Függök.5.

A reggelről azt hiszem, már nem is kell szólnom, ámde mégiscsak akad olyasmi, amiről érdemes beszélni, ugyanis nagymamám ma ünnepelte a születésnapját, és elmentünk felköszönteni. Namármost: mindenki tudja, hogy a nagymamák 98%-a előszeretettel eteti az unokáit. Nagyi is ilyen típus, mostanában már annyira nem bír főzőcskézni, de régen mindig húslevesrántotthús volt az ünnepeken. Most töltött káposzta volt, almás süti, sajtos rúd, jégkrém, és főtt kukorica. Borzasztó büszke vagyok magamra: a káposztából, a süteményből, és a fagyiból nem ettem. (De azért elcsomagolták a részemet: egy tejfölös vödörnyi káposzta, mert jó lesz az még később...) Ettem tehát vagy 4 sajtos rudat és egy fél kukoricát. Korábban még ettem itthon ebédeltem. Most nagyon megy nálunk (na, nem az élet) a zöldbab. Szóval rácbabot ettem (hústalanul), de igazából ezek a rácos dolgok nekem soha nem olyanok, amilyennek képzelem őket... Valaha próbálkoztam rácrétessel is, túrós rétesféle, finomnak finom volt, de annyira szétfolyt a sütőben, hogy borzalmasan ronda volt végül. (A húst  meg a krumplit ilyen módon elkészítve ki se próbáltam, a sok paprika miatt, ami a húsba kell, á, még belegondolni se jó, a krumplihoz meg rizst kell keverni, miféle krumpliba kever az ember rizst?!) Vacsorára meg tésztát főztem, és bolti trutymót tettem rá (paradicsomos), meg némi sajtot. A tányéron lévő adagot apukámmal ketten ettük meg, aki duplán árulóvá vált: almás sütit ÉS töltött káposztát IS evett. Anya kedvet kapott a sajtos rúdhoz, úgyhogy most készül belőle egy adag, majd megkérem, hogy zárja el tőlem... :) Amúgy terveztem venni müzliszeletet, de a boltban az unokaöcsémmel találkoztam össze (3,5) és muszáj volt Vele játékokat nézegetni. Úgyhogy anya már bevásárolt mire megleltem, így nem tudtam venni müzlit. Ellenben most kívánok valamiféle édességet, az élet zord. De legalább a nadrágom feljött rám. :)

11188327_10206093844097181_2002212469484280197_n.jpg

 

 

 

 

 

 

10402385_10206093854697446_2463623566931536291_n.jpg

 

 

 

 

 

 

 

10174780_10206092024451691_4869406935845256267_n.jpg

Függök.4.

Annak ellenére, hogy a héten ma keltem a legkorábban (10 óra), megint nem reggeliztem. :D 
Már nem is töröm magam. Az a fura, hogy reggelente mindig farkaséhes vagyok, de ma nem voltam, sőt, ebédelni is csak azért ebédeltem, mert itt volt a család. A hétfőn vett feta már szinte könyörgött, hogy csináljak belőle valamit, és evidencia volt a görög saláta, paprikamentesen, valahogy az nem az igazi. Nagyon autentikus lett (bár sosem ettem még autentikusat), még olíva bogyó is került bele. Megkockáztatom, hogy a heti eledelek közül ez esett a legjobban. Apa készített körözöttet, direkt nekem, köménymag nélkül. Ez egyébként egy új felfedezés, egészen kb. egy héttel ezelőttig meg voltam győződve, hogy utálom. Megkóstoltam az új extrudált kenyeret (megvan a szó végre!), paradicsomos-bazsalikomos, lényegesen finomabb, mint a (romlott) kukoricás. A maradék túróhoz meg kevertem egy kis citromhéjat, meg némi nádcukrot, ami egyébként nagyon kellemes csalódás. Igaz, többe kerül a "sima" cukornál, de tapasztalataim szerint kevesebb is elég belőle. Lehet hogy át kellene rá szoknom, és akkor meggondolnám, mennyi cukrot használok. :)
Talán ma volt az első nap, amikor úgy igazán jól laktam, még ettem a fentieken kívül egy szelet magvas kenyeret is, vajjal, és narancsos löttyöt ittam, meg a szokásos mentás-citromost. Igazából az eltervezett ételeket nem készítettem el, de nem is fogy annyi kaja, amennyit gondoltam, a tökkrémből épp most küldtem az unokatesómnak egy üveggel. Anya sütizik, de már nem szakad meg a szívem. :)

 

11160671_10206086478273040_8771894747429722660_n.jpg 

 

 

 

 

 

 

 

11755749_10206086479113061_6735417693042081958_n.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

11754126_10206086478993058_5991096119589705967_n.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

11701214_10206086477593023_1286887689173204153_n.jpg

süti beállítások módosítása