Tegnap jöttünk vissza Debrecenbe Pestről. Nem mertünk vonattal jönni, mert ki tudja, elindulnak-e, nagy csomaggal voltunk, tengerimalacokkal. Az állomáson tett ki minket az autó, a szüleim elénk jöttek, hoztak enni, hoztak krumplit, hagymát, miegymást. Pest jó volt, régen látott barátokkal találkoztunk, sok-sok beszélgetéssel, nyárvégi együtt evésekkel, koktélozással, sütizéssel telt a hét, meleg volt, és nyugi. Az internetet valamelyest igyekeztem kizárni, de csak szembe jött velem a mindenség. Az alapszorongásom megvan, de egy ideje már nem szimpla szorongás. Persze jönnek folyton az egyébként segíteni akaró és néha segíteni is tudó bölcsességek, a pozitív gondolkodásra biztatás, az érvek, hogy miért is legyünk boldogok, és miért ne elégedetlenkedjünk. Tudom, csapong a gondolatmenetem. Néha elhatározom, hogy több salátát eszem, hogy nádcukrot fogok használni, hogy minőségi szempillaspirált veszek, hogy megengedek magamnak néhány új ruhát. Tanulgatok franciául, néhány dalszöveget már meg is értek, a tengerimalacoknak jó minőségű tápot igyekszünk venni, ha már megszerettük őket, legyen valami kellemes a napjaikban. Készülök az egyetemre is, bár még nem egészen állt össze az órarendem, próbálok motivációt keresni, igaz, nyáron jóval hatékonyabb is lehettem volna, de sebaj, majd szeptembertől. Ha a hosszú távú terveimről kell beszélnem már nem tudok. Nem tudok már hosszú távra tervezni. Eddig sem voltam különösebben büszke arra, hogy magyar vagyok (George Carlin, amerikai stand-up zseni beszélt erről, valamilyen nemzetiségűnek születni nem eredmény, csak véletlen), most viszont kétségbeesett vagyok attól, ami történik körülöttem. Ezeregyszázan írtak-írnak (nálam jóval okosabb, élesebben látó emberek) a menekült-helyzetről. Ott a mellettük álló, segítő csapat, meg a fröcsögő gyűlölködők, látom mindkét oldalt, hallom mindkét hangot. Én csak sírni tudnék. Ha menekülnöm kellene – nem lenne hova. Azt látom, hogy gyűlölködőből rengeteg van, legyél akármilyen, úgyis gyűlölni fognak, vagy a bőrszíned miatt, vagy a vallásod miatt, vagy a nézeteid miatt, vagy a szexualitásod miatt, vagy a személyiséged miatt, teljesen mindegy. Azt is látom, hogy a szeretet ritkán kifizetődő, általában csak adod, adod, és kegyelmi állapot, amikor vissza is kapsz belőle. A véleményem természetesen megvan menekült-ügyben, egyszerűen azt gondolom: ha tudsz, segíts annak, aki rászorul. Legyen szó bárkiről: éhező gyerekek innen, az országból, szír kismama, aki a pályaudvaron kell megszülje a gyerekét, a hajléktalan az utcádban, tökmindegy. Bizalmatlan vagyok én is. Valaki úgyis elvágja a torkom, vagy a szír kismama, vagy az őt gyűlölő nagymagyar skinhead. De összességében ezt érzem: nem tudok odafigyelni a dolgaimra, mert olyan univerzális bizonytalanság lebeg a fejem fölött, hogy nem tudom, hogy érdemes-e egyáltalán belevágnom a félévbe, vagy három hét múlva cuccolnom kell, és elgyalogolni valami faluba, ahol nem lelnek rám. Nem tudom, hogy egy hónap múlva még lesz-e pénzem húsra, vagy akkora szarban leszünk, hogy  még kenyeret se tudunk venni. Fogalmam sincs, hogy odamehetek-e segíteni egy kisgyereknek, aki elesik az utcán, vagy odaugrik rögtön valaki, és belém szúr egy kést mert mocskos hazaáruló vagyok. Fogalmam sincs, hogy megöleljem-e minden egyes adandó alkalommal azokat, akiket szeretek, vagy inkább ne szeressek senkit, mert fene tudja mennyit lehetek még velük, aztán ha már nem, ne fájjon annyira. Sírni tudnék, ha arra gondolok, hogy tegnap ott vártak a szüleim az állomáson, a négyéves szír kissrác meg lehet sose látja többet a szüleit. Hirtelen minden kedvesség, minden apró szeret-morzsa értéke megszázszorozódott, hirtelen belekapaszkodnék azokba, akik fontosak. Semmi beleszólásom, semmi hatalmam, semmi szavam nincs, de őszintén remélem, hogy helyrebillen a rend a közeljövőben, hogy nem kell halálos fenyegetéstől tartania annak, aki segít, hogy nem kell a segítőknek attól rettegniük, hogy bármi bajuk esik, hogy bántják őket akiknek segítenek, hogy bárki bárkit bánt. Ez nem az a szorongás. Nem az az egyetem előtti, kellemes, őszi nyugtalanság. Ez nem is a saját hangom. Azt már rég elvesztettem, agresszív volt, nem szerették. Nem tudom, hogy merrefelé lépjek, mire várjak. Elszorul a torkom mikor látom, hogy ember hogy bánik más emberrel. Tudom: én is lehetnék ott. Menekülnék. De nincs hova. 

(Csata Judit fotója Palya Bea tegnapi koncertjéről)