Veled marad, amihez nem ragaszkodsz.
Felfoghatatlan bolygópályán keringve
meg-megközelít olykor
és olyankor
az örömtől fölsír a pillanat.

(F.Á)

A dolgok megtalálnak, akkor, amikor a legkevésbé sem vágysz utánuk, amikor a legkevésbé sincs rájuk szükséged. Ezt már régebben megfigyeltem. Tizenéve a szomszéd lányok meg én ültünk az árok partján a házunk előtt, és azon filóztunk, hogy miért nincs a faluban játszótér? Elvoltunk mi otthon, a kertben, eljátszogattunk, de egy játszótér mégsem olyan, az valami szakrális találkahely, valami gyerekbirodalom, valami ami nem a felnőtteké. Még petíciót is írtunk, és körbe akartuk hordozni a faluban (Kedves Gyerekek, bizonyára ti is elgondolkodtatok azon, hogy milyen jó lenne egy játszótér…), persze végül nem lett belőle semmi. Aztán még valamikor nyár végén, ősz elején nálunk volt az unokaöcsém, aki egy energiabomba még mindig, folyton rohan, folyton menne, hatalmas barna szemekkel bámulja a világot, és csupaszív, és akkor is imádnivaló, amikor a hasamon ugrál. Kirándulni akart, de mindenáron, és mivel a falu még mindig falu a lehetőségek korlátozottak, nincs semmi, csak a természet, a színesedő fák, a nagyjából szmogmentes levegő, a folyó, effélék. Szóval kapott egy távcsövet a nyakába meg egy hátizsákba kekszet, innivalót, aztán mentünk egy falukört, és már van játszótér. Eddig még nem láttam, és nem a legcsodálatosabb játszótér a világon, de van. Engedtem a kísértésnek, és a beleszorulást kockáztatva beleültem ebbe-abba, és vigyorogtam, de jó, hogy már van játszótér, és milyen kár, hogy már tökmindegy…

És nagyjából erre a sémára épül eddigi életem majd’ minden eseménye, tele elszalasztott nagy pillanatokkal, ki nem mondott félszavakkal. Aztán (amikor már tökmindegy) megérkeznek a nagy pillanatok, meg a félszavak. Amikor már nem érdekel, megkapom. Amikor már elfelejtem megtalál. Nem mintha lenne okom panaszkodni, az eddigi szakaszaim közül a mostani a legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb, de épp ezért most van a legtöbb vesztenivalóm, úgy őrizgetem a kincseimet mint valami anyatigris. Milyen jó, amikor valamit csak úgy csinál az ember, nem célelvűen, hanem az alkotás öröméért, amikor nincs tétje. Egyszer azt mondták nekem, hogy az a baj tulajdonképpen, hogy mindennek nevet akarunk adni, mindent meg akarunk érteni, mindent irányítani és birtokolni akarunk. Általános iskolás koromban rengeteg versenyre jártam, főleg szavalóversenyekre. Amire emlékszem: masszív hányinger minden egyes alkalom előtt, pánik, hogy elfeledem a szöveget, és rettegés, hogy mi van, ha nem érek el semmilyen helyezést. (Ez az az időszak volt, amikor még probléma nélkül és örömmel tudtam verseket olvasni és megtanulni, na meg még előadni is). Utáltam a versenyeket, de valahogy mégis szerettem, mert sikerélmény volt, mert amíg mondtam azt a nyomorult verset, figyeltek rám. Akkor nem kellett fegyelmezettnek lennem. Aztán már nyolcadikos voltam, és az egészet valahogy meguntam, és gondoltam még egy utolsó próza belefér, (Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére.), fogalmam sincs miért választottam nehéz, erősen archaikus hatású, és halálosan szomorú szöveget, de azt hiszem mindig is ilyen teátrális típus voltam. Szóval egy könyvtárban volt a verseny, a szöveget tudtam, kicsit unatkoztam, és egyáltalán nem érdekelt már a helyezés, és a zsűri elnöke elsírta magát a szöveg vége felé (biztos ő is ilyen teátrális típus volt) és megnyertem. És nem érdekelt. Örültem, de közel sem vágytam annyira, mint a korábbi években, csak elmosolyodtam, megköszöntem.

Szerintem mindenki ismeri azt a vágyakozást, amikor az ember úgy érzi az életét is odaadná, ha megkaphatna valamit, és akárhogy kapálózik nem éri el, és minden este bőg, de csak titokban, amikor nem látja senki, mert ezt nem lehet kimondani, ezt nem lehet megmagyarázni. Ez természetes emberi tapasztalat, de azzal még nem tudok mit kezdeni, amit akkor érzek, amikor végre megérkeznek a már annyira nem is vágyott dolgok. Az valami nagyon bizonytalan, nagyon érthetetlen érzés, nem közöny, de nem is öröm, nem megnyugvás, de nem is izgatottság, valami nosztalgia, valami melankólia, nem navégre, de nem is jajdejó. Még küszködök azzal, hogy méltósággal fogadjam a semmit. De már kicsit jobban megy, mint régen. Már nem elsősorban tárgyi hiány ez, most a gesztusok nem érkeznek meg, a lehetőségek, az eredmények, az érzések. Azt hiszem, meg kell tanulnom lazábban kötődni, finomabban vágyakozni, képlékenyebben tervezni. Nem várni semmilyen boldogságra. Valamikor úgyis megérkezik. Majd amikor már nem lesz olyan fontos.