A tudományos munka nehéz. Illetve én úgy gondolom, hogy az lehet. Csupa megválaszolatlan kérdés, meg járatlan utak, lebegő kérdőjelek mindenfelé. De erről már máskor is írtam emlékeim szerint. Mindemellett azt is gondolom, hogy a tudományos munka vonzó. Aligha van annál vonzóbb. Az ember felfedez, újat mond, alkot. A tudományos munkát végző emberek furcsák, persze minden ember az, de én őket látom közelebbről. Van bennük valami rejtélyes elszántság, meg törekvés, főleg azokban akik igazán kiemelkedően jók. Én mindig valami ilyesmit szerettem volna csinálni, már amikor nem színésznő akartam lenni éppen. Aztán jött az egyetem és azok a bizonytalanságok amik elkezdtek szorongatni, meg egy idő után az a búskomorság, ami csak mostanában szakadozik fel. A ’nem vagyok elég jó’ meg a ’ha jó vagyok nem vagyok elég alázatos’ meg a ’ha alázatos vagyok nem vagyok elég határozott’ érzése, és a gondolat, hogy hagyom az egészet, hadd ússzon el minden törekvés, minden áttanult nap, éjszaka, hét, hónap, satöbbi. Meg jöttek az olyan emberek, akik elbizonytalanítottak, vagy azzal, hogy érzésem szerint túlértékeltek, vagy azzal, hogy akármennyire erőlködtem egyszerűen nem vettek észre. Szóval kerestem magam, amúgy is, meg kerestem magam ebben az új, nagyon speciális közegben, és valahogy sehova sem tudtam bepasszírozódni, innen is, onnan is kilógtam, ezért, vagy azért, szóval lebegtem valahol, és egyensúlyozgattam. Ez a félév is nagyjából erről szólt, kerestem magam, meg azt, hogy merre lépjek most, hogy a BA-nak vége. Most úgy éreztem, hogy a rengeteg rám szakadt szabadidőt nem tudom teljesen jól kihasználni, hagytam sok-sok értékes napot elúszni, mert egyszerűen ott volt bennem valami gát, ami sehogy sem bírt átszakadni. Az új feladataimba akár maximális energiával is beleugorhattam volna, de annyira befeszültem a vélt vagy valós kudarcoktól, hogy csak óvatosan nyúltam a szakirodalmakhoz. Valahogy megijedtem attól, hogy kiszerettem ebből az egészből. Tanakodtam, hogy mi történt a kapcsolatunkkal, olyan szép és kiegyensúlyozott volt, olyan szemellenzősen szerelmes voltam a tudományos munka gondolatába, hogy nem tudtam ebbe igazán belenyugodni. Piszkált, de sehonnan nem kaptam megerősítést, igazából elbizonytalanítást sem. Úgyhogy nagyszerű átlaggal, ámde bizonytalanul fejeztem be ezt a félévet.

Aztán meg jött a hír, hogy január 15-én lehetőségem lesz meghallgatni egy (nem hivatalos nevén) nagydoktori dolgozat védését? vitáját? a lényeg, hogy az MTA-ra bejutottam és végre szakmai impulzusok értek, olyan töménységgel, amilyenre vágytam régóta. Voltak megmosolyogtató pillanatok persze (kötelező telefoncsörgés például), de valamit visszakaptam. Nagyjából három és fél órán át tudtam figyelni, nem álmosodtam el, nem untam magam, nem lettem türelmetlen. Igazából izgultam (na, nem mintha kétségeim lettek volna a jelölt alkalmasságával kapcsolatban), aztán meghatódtam, aztán valahogy elkezdett derengeni bennem az a régi szerelem. Hogy ott van fent a pulpituson egy ember, egy olyan ember, aki borzasztó szorgalmas, kitartó és nagyon céltudatos. Hogy nekem is valahogy úgy kellene. Nem bizonytalankodni, nem sajnálkozni, hogy nem megy úgy, ahogy szeretném, hanem csinálni, teljes erőbedobással, aztán a többi talán majd jön magától. Most újra olyan lelkes vagyok, mint az elején. 15-én egyébként ezután a tényleg megható esemény után még egy könyvbemutatóra is átsétáltunk, és ott is jött, amire vártam, okos gondolatok okos emberektől, nem felfoghatatlan formában, tudományos, de nem tudományoskodó, olyan otthonos volt, pedig nem is a szívemhez legközelebb álló tudományterülethez kapcsolódó könyvekről beszéltek. Most nagyon hálás vagyok azért a január 15-ért. Úgy érzem, rengeteg inspirációt kaptam, és már semmi kedvem félbehagyni. Túl nagy szerelem ez ahhoz, hogy csak úgy hagyjam elmúlni.